Facebookos görgetésem során éppen szembejött velem egy cikk, ami a blackout challenge néven futó életveszélyes TikTok-kihívást mutat be. A kihívás - (mely korábban is felkapott volt és tragédiába torkollott -szerk.) - lényege, hogy ájulásig fojtogatják magukat a résztvevők, sajnos több haláleset is köthető hozzá.
Mégsem csupán maga a cikk hírtartalma indított meg, hanem a poszt alatt szereplő három emoji, amelyek a posztra érkező reakciókat jelezték. Az algoritmus elsőnek mindig azt helyezi ki, amelyikből a legtöbb érkezett. Lévén, hogy a hír címében szerepeltek a „Tiktok”, „kihívás” és „szülő” szavak, valójában meg sem lepett, hogy a nevetős, vicces reakciót kattintók száma volt a legnagyobb. (Figyelem: a poszt végén Márk videóban is elmondja véleményét! -szerk.)
Napjaink átlagos közösségi média felhasználója a cinizmus, a megvetés és arrogancia legjobb megtestesítője, ezen becses jelzők kiváltásának fő triggerei, avagy kiváltói impulzusai, pedig pontosan az említett szavak s a mögötte megbúvó témák.
A TikTok, mint a tinik körében leghasználtabb közösségi média felület, és az ide tartozó – idősebb generációk számára nehezen magyarázható – kihívások korunk fiatal korosztályát illető kritikák egyik legfontosabb tárgya, okozója pedig a mindenkori generációs szakadék.
Ma mindenki lehet szövetségi kapitány, virológus és háborús szakértő az interneten, így a közösségi oldalakon a nevelés is ugyancsak olyan egy terület, amelyben valamiért mindenki maximális magabiztossággal és meggyőződéssel tesz kijelentést saját elképzelése mentén. Hogy ennek milyen alapja van, arra a gyakran név vagy profilkép nélkül nyilatkozók esetében csak tippelni lehet, de háború után sok a hős, baj után pedig az „így kellett volna csinálni” közhasznú megjegyzések sokasága. Meg nem lepettségem oka ez volt. Ugyanis milyen témában is fejezhetné ki az ember legjobban nagyképűségét, ha nem abban, amiben a legtöbb ember egyenes ágon érintett, avagy a jó öreg generációs és nevelési problémák témájában... Mindig mindenki jobban tudja, hogyan kellett volna a másik gyerekét nevelni, nemde? Természetesen miután kiderült róla, hogy valamit elrontott.
Szó, ami szó, felháborított. A téma régóta érdekel, nem csak azért, mert „mai fiatalként” elszenvedője vagyok minden egyes sztereotípiának, hanem azért is, mert sok sztereotípia esetemben valóság is volt. És ezeknek tudatában sem vagyok benne biztos, hogy módomban állt volna jobban csinálni dolgokat.
Az oldalon az emoji-s reakciók aránya az empátia totális hiányának tükörképe. A hozzászólásokat megnyitva sem kellett "csalódnom", melyek mindegyre a szülőket hibáztatták megkérdőjelezve a per indításának jogalapját. Úgy tűnik a megosztott bűnösség és felelősség fogalma ismeretlen tényező a legtöbb embernél. Ha nem kötötted be magad, de közben a piroson 200-zal átjövő autós elütött, akkor nehogy már neked álljon feljebb. Legalábbis ez az elv uralkodik. És a közösségi média legalább Ferrariként száguld egy olyan irányból, amelyről meg vagyunk győződve, hogy kontroll alatt tartjuk, avagy piroson van. És rendszerint tévedünk. A szülők fő sérelme a közösségi platform ellen az, hogy az algoritmusa az említett kihívással szemben nemcsak nem tesz semmit, hanem éppen ellenkezőleg: népszerűsíti.
Saját meglátásom is az, hogy a szülőknek nagy felelőssége van abban, hogy a közösségi média alsó korhatárát (13 év) sem elérő kisgyerekek az internet káros hatásainak elszenvedői. Felelősek akkor is, ha ezt a korhatárt már elérték, hiszen kiskorúakról beszélünk.
Amint a kommentelőkre visszatérve a lehető legnagyobb önellentmondásuk is tükrözi, nagyon nem egyoldalú a téma. Mi is a tényállás? Általános megvetés tárgya a TikTok. Hiába van jelen rajta lényegében minden közszereplő, vállalat, sportklub, meg ugyanolyan épkézláb emberek százmilliói, mint a többi felületen, hiába nem különbözik túlnyomó részben más közösségi média platformoktól, a megítélése talán a legrosszabb. Ennek fő oka pedig jellemzően az értetlenség. „Miért jó ez?” „mit szeretnek benne?”. Pedig ugyanezt kérdezhetném az kérdezők által használt felületek - például a Facebook, az Instagram -kapcsán is. Ha tényleg olyan könnyű volt fiatalkorukban képernyő nélkül ellenni sok mai 30, 40, 50, 60 és 70 pluszosoknak, akkor most miért töltik a drága idejüket felnőtt korukban ezen oldalakon?
Lássuk be, nekik sem nem olyan könnyű nélkülözni ezeket, ha már rajta van az ember. Nem könnyű letenni. Persze tudom, a válasz rögtön az, hogy „de hát én nem töltök olyan sok időt rajta”. A sok az egyrészt relatív, másrészt, ha a világ átlagos internethasználatát vesszük, (ami közel 7 óra – ebből 2 és fél közösségi médián egy kutatás szerint) már az is bőven rengeteg. A képernyőfüggő fiatalokat kritizáló hozzászólások érdekes módon - hol máshol, ha nem mindig közösségi médián születnek!
Az előbb említett önellentmondás pedig nem más, mint a TikTok általános megvetése vagy éppen kitiltásának vágya, és egyben a szülők teljeskörű felelősségének állítása. Ismerjük a közösségi média oldalak negatív hatásait, halottunk médiaszabályozásról, de ha egy gyerek csapdájába esik, akkor a szülőt terheli minden felelősség? Mindezt pedig nevetve kérjük számon? Ennyire nem lehetünk érzéketlenek.
Ha egy kutya meghal egy random filmben már könnyeket csorgatunk, ha a valaki láncon tartja az állatait, felbőszülten kívánjuk a gazda megkínzását, de ha egy teljes generáció kerül életveszélybe egy olyan eszköz által, amivel a felnőttek sem tudnak mit kezdeni, ott csak legyintünk, hogy "marha szülők".
Nem, nem fekete fehér.
A nevető emojis embertelenségből jelesre vizsgázott egyének többségéről meggyőződésem, hogy napi közösségi média használata a függőséget jelző időtartamot rég meghaladja, s fő információs forrása pedig nem más, mint az első szembejövő hír címe, jó esetben a cikk első sora. És ilyenek nevetnek más szülők nyomorúságán.
Ők azok, akik reggeltől estig hangoztatják, hogy bezzeg amikor ők fiatalok voltak, így meg úgy játszódtak kint a szabad ég alatt, ők azok, akik cinikusan lenézik s megvetik a Tiktokon és az Instán lógó tiniket, közben pedig minden szabadidejüket a Facebookon töltik.
Miért, miben volt a régi szülők tudatos nevelésének köszönhető, hogy a fára mászó, kaviccsal dobálózó, sárban fetrengő, patakban ugráló gyerekeik nem szenvedtek balesetet? De ha mégis baj történt, akkor ugyanúgy megszületett a „felelőtlen szülő” féle megítélés. A legtöbb tiktokozó, korhatár alatti kisgyerek nem lesz véletlenül öngyilkos. Akkor ott a szülők már nem felelősek?
A gyerek azt csinálja és azt követeli meg, amit a szüleinél lát. Amíg a felnőtt társadalom javarésze internetfüggő, addig azt hiszem naiv ábránd azt remélni, hogy a következő fiatal nemzedékek magától fog kilábalni a közösségi média és internetes platformok szorítása közül.
Pár hete védtem meg a közösségi média oktatásra irányuló hatásait boncolgató szakdolgozatomat. A védésen a legutolsó kérdés, amit feltettek így hangzott: "Leendő szülőként mit tenne annak érdekében, hogy gyerekeit megóvjam a social média negatív befolyásától?"
Három szinte közhelyesnek számító válasz mellett csak az jutott eszembe, hogy félek a szülőségtől. Neveltetésem okán én még megéltem az internet előtti korszakot, ismerem elméletben a tudatos használat alapjait, rengeteget olvastam a témáról és lám, mégis nehéz határt szabni.
„Hogyan szabadulsz ki a mátrixból, ha nem tudod, hogy benne vagy?” - kérdezi Tristan Harris, korábbi Google tervező. A platformok mögötti mesterséges intelligencia folyamatosan tanulmányozza a felhasználót, és igyekszik olyan tartalmakat küldeni, amelyek a legnagyobb eséllyel váltanak ki reakciót, és amelyek a legtöbb ideig kötik a képernyőhöz. Felmérések támasztják alá, hogy az álhírek sokkalta gyorsabb terjednek, mint a valósak, ennek tükrében pedig egy digitális bennszülöttnek komoly kihívást jelent kiszűrni a hatalmas információ áradatból mindazt, ami valóság. A közösségi médiák által okozott mentális problémák sem mellékesek. Nem a „gyengék betegségéről” beszélünk, és végképp nem az „elkényeztetett, lusta tizenévesek” kitalált problémájáról. Míg minden más függőség esetén konkrét ellenfélről beszélünk, legyen az ital, tudatmódosító szer, vagy más, az internet esetében egy olyan algoritmussal állunk szemben, amely fokozatosan jobban és jobban ismeri ki a felhasználó szokásait, és egyre csak jobb lesz abban, hogy célját teljesítse: lekösse az ember figyelmét. E cél érdekében pedig az ember bármit bevet, függetlenül attól, hogy az éppen etikailag mennyire helyénvaló és milyen eredménye van a felhasználó életében. Tehát elvárni egy kamaszkorútól, vagy annál is kisebb gyermektől (!), hogy ezek hatása mellett is érzelmi és lelki világát jól tartsa kordában, több, mint irracionális. Az pedig, hogy a közösségi média felületek megjelenése óta a fiatalok körében elkövetett öngyilkossági arányában óriási növekedés tapasztalható, végképp mutatja, hogy ez nem egyéni szülők felelőssége csupán a tragikus esetek jelenléte, hanem összetett társadalmi probléma.
Megkísérlem állítani, hogy a felnövekő fiatalok az emberiség történelmének egyik legnagyobb kihívásával néznek szembe és amíg a felnőtt társadalom nem látja be, hogy maga is elveszítette a kontrollt felette, mindezt a mai fiatal generáció tagjainak magukra hagyottan kell megvívniuk.
Gyerekek haltak meg egy tiktokos kihívás miatt.
Az egyedüli elfogadható reakció: mély részvétet érzel a tragédia áldozati iránt és hálát adsz azért, hogy nem a te családodban történt meg.
Hamar Márk Roland írása
A témában ajánljuk:
Amennyire népszerű, annyira veszélyes a TikTok?
Végzetes kihívások a neten - Mit tehet a szülő?
https://soundcloud.com/.../bereczki-eniko.../s-KPzAFt4jPG1
