Amikor egy hónappal ezelőtt meghallottam, hogy kitört az orosz-ukrán háború, azokra fiatal ismerőseimre gondoltam, akik számára ez a hír felhőtlen ifjúságuk végét is jelentette.

Rögtön írtam nekik és mint kiderült többen átjöttek Magyarországra, legtöbben úgy, hogy büszkeségükkel dacolva teljesen ismeretlen emberek segítségét voltak kénytelenek elfogadni. Most pedig élik napjaikat, úgy próbálkoznak a bizonytalant  elfogadni, hogy napi rutinjaikhoz ragaszkodnak, tanulnak, munkát keresnek, önkéntesként tolmácsolnak menekülttársaiknak, miközben folyamatosan visszavágynak hazájukba, otthonukba, családjukhoz, barátaikhoz iskolájukba. Vannak akik számára nem merült fel lehetőségként a menekülés még, úgy mint István és Tetiana számára sem.

Megy, ha menni kell

István egy kárpátaljai ifjúsági szervezet küldöttjeiként látogatott el Szarvasra körülbelül 3 éve, ott találkoztunk. Akkor készült szakdolgozatát befejezni. Az Ungvári Nemzeti Egyetemet végezett 2020-ban magyar nyelv és irodalom szakon mesterképzésen. Mivel ott (is) a tanárok fizetése rettentően alacsony (még az itteninél is alacsonyabb), a vendéglátóiparban helyezkedett el, s emellett a  magyar állam támogatásával vezetett magyar nyelvű kurzust ukránoknak haladó- és középszinten. Ő úgy fogalmaz azért nem tanít, mert sajnos pénzügyileg nem éri meg. Március 15. előtt cseteltünk és akkor írta, hogy sok fiatal fiút ismer, akik önként jelentkeztek a seregbe, de még nem kellettek. Elképedve érdeklődtem, mi vezet valakit arra, hogy önként menjen. Csak egyetlen szót küldött válaszul: "Hazaszeretet". Elszégyelltem magamat. Azt is leírta, hogy ő is megy, ha menni kell. Nehéz volt ezt megérteni, még nehezebb elfogadni, annak ellenére, hogy mélységesen tiszteltem ezért. Vajon milyen identitása van egy olyan 25 éves kárpátaljai fiatalnak, aki mesterien műveli a magyar nyelvet és képes meghalni Ukrajnáért? Éppen március 15. volt, amikor erről kérdeztem:

"Sokszor vetődik fel a kérdés magyar vagyok ? Ukrán vagyok? Ma magyar, március 15-én mindenképp magyar vagyok. Holnap ukrán. Ukrajnában élek, jelen helyzetben ukránnak kell lennem. Nem erőszak, saját magam választottam ezt. A családomban mindenki magyar sok felmenőig visszamenően. Örülök, hogy van választásom. Legjobban viszont kárpátaljaiként szeretem magam igazolni. Ezek azok az idők, amikor nem kell állást foglalnom. Ezek azok az idők, amikor élvezhetem azt, hogy ezen a csodás tájon születtem."

A világ nem maradhat csendben!

Akkor azt írta, hogy Kárpátalján még nincsenek harcok: "Az első két hét nyugodtan telt, viszont az elmúlt 3 napon sokszor kapunk légi riasztást."
A háború híre nem érintette teljesen váratlanul. "Húzták az egészet ameddig lehetett, de a madzag elszakadt. Az első reakciómat nem is tudom leírni szavakkal. Tudtuk, hogy el fog jönni ez a nap, de akkor senki sem számított mégse rá, hogy tényleg eljön. Már a háború kitörése előtt pár nappal sokan elhagyták az országot. Utána is, aki tudott és akart elment. Sokan sokféleképpen állnak a helyzethez. Mindenkinek megvan a saját véleménye és álláspontja.
Személy szerint az én álláspontom az, hogy maradnom kell. Kárpátaljaiként úgy érzem, hogy itt a helyem. Édesanyám is itthon maradt, nem is készül sehová utazni, lenne lehetősége."

Hozzájárult, hogy megosszak beszélgetéseinkből részleteket a blogon, mivel leginkább csak a saját gondolatairól nyilatkozott: “Látva sok magyar ember politikai álláspontját és oroszbarát nézeteit nem tértem ki számukra zavaró pontokra. Tiszteletben tartom mindenkinek a véleményét és nem akarok belemenni ki a hibás, miért és miben."

Tetianával Örményországgal voltunk szobatársak egy szakértői konferencián. Ő nem kárpátaljai, Harkovban él, vagyis élt a háború kitöréséig. Istvánhoz hasonlóan is próbál diplomatikusan fogalmazni, de könnyebben elsodorják az érzelmek: "Mondjátok el minél több embernek mi történik Ukrajnában. A világ nem maradhat csendben!" Az ország fölötti repülési tilalmi zóna létesítésében látja az egyedül hatékony megoldást az öldöklés beszüntetésre.

Szüleiket és új otthonukat hagyták hátra

Fiatal házasként hatalmas teljesítményként könyvelték el férjével, hogy sikerült lakást vásárolniuk Ukrajna második legnépesebb városában, ahol ukrán nyelv és irodalom szakos tanárként dolgozott. Már korábban is hallott híreket arról, hogy érkeznek orosz katonák Ukrajnába, ami megijesztette, és figyelmeztette a családját, hogy baj lehet, de ők igyekeztek eloszlatni aggodalmait, mígnem télen már édesapja is megérezte, nagy baj közeleg. Egyik hajnalban égzengés verte fel álmából, hamar rájött, nem az ég dörög.  Felkeltek, összekészítették a legszükségesebbeket és összegyűlt a család testvére lakásában. 59 éves mérnök édesapja ragaszkodott hozzá, hogy Tetiana férjével és nővérével azonnal hagyják el a várost. A lány nővérének munkahelye segített nekik egy távoli kis faluban, Harkovtól ezer kilométerre egy kis lakással. Az, hogy elhagyják az országot nem volt opció számukra. Szerencséjükre a háború kitörése utáni második nap keltek útra, mivel - mint ecsetelte - az első napon a hatalmas pánik miatt rengeteg volt az autóbaleset. Tetiana hiába könyörgött sírva szüleinek, nem voltak hajlandóak otthagyni a várost, azt mondták neki, hogy ne kínozza őket ezzel: "Ma is hívtam édesanyámat, és nem bírtam ki sírás nélkül, erre megtiltotta, hogy sírjak, és elkezdett arról beszélni, hogy mit főzött. Pedig folyamatos volt a bombázás, amikor kimerészkedtek azt is látták, hogy a garázsunkat is találat érte, teljesen összedőlt. Harkov egyetlen biztonságos helye jelenleg a metró." 

A kis faluban önkéntesek biztosítják a védelmet, beszélgetésünk napján Tetiana úgy érezte a körülményekhez képest mindenki teszi a dolgát, ő is volt aznap álcahálót készíteni. A férje is vele van, egyenlőre van elég férfi a hadseregben. A lány megerősíti, amit István is mondott, van elég férfi a hadseregben. Kérdésemre, hogy mi a helyzet azokkal a hírekkel, hogy fiatalembereket kényszerítenek be teherautókba, hogy harcolni vigyék őket, egyből rávágja, hogy áhírek voltak: "Férjem és a barátnői férjei is elmenetek a katonai regisztrációs központba, ahol hatalmas sor állt. Hazaküldték őket. De ha behívják őket, nem fognak elbújni, menni fognak". Arra a kérdésre, mi készteti őket arra, hogy maradjanak az országukban, temperamentumosan kertelés nélkül azt válaszolja, hogy a düh és a bosszúvágy.

A megye legjobb séfje főznek a menekülteknek

Nagydobrony Kárpátalja egyik legnagyobb magyar nemzetiségű városa. Az onnan érkező menekültek elmondták, hogy évek óta nők és gyermekek alkotják a település lakosságának döntő többségét, a férfiak Nyugat-Európában dolgoznak, hogy legyen miből eltartani a családot. István édesapja már a háború előtt jóval külföldön tartózkodott, ugyan már nincs katonaköteles korban, de gondolkodott azon, hogy ő is hazatér. István részletezi, hogy nemcsak a pedagógusi, hanem általában a fizetések alacsonyak náluk, ahogyan a nyugdíjak és a szociális segélyek is. "Az árak magasak a háború hatására már érezzük azt, hogy nőni fognak. A fizetésekre nem tudjuk, hogyan fog hatni ez a helyzet. Az én fizetésemre az éttermi bizniszben sehogyan nem hat, dolgozunk, ahogy előtte is ugyanolyan bérrel. Dolgozunk, mert dolgoznunk kell. Az ország gazdaságának körforgása nem állhat le, erre elnökünk is felhívta a figyelmet. A mi régiónk, Ungváron és környékén ezzel és a menekültek fogadásával tud segíteni. Vannak ingyenkonyhák, ahol a megye legjobb séfjei készítik a menekültek napi eledelét, akár helyben, akár a határátkelő pontokra továbbítva."
Istvánnak harcolni nincs kedve: "Senkinek sincs, de tudjuk azt, ha kell megyünk. Kárpátalja a hazánk, elveszni nem hagyjuk!"

Ez a háború nem csak tűz-, légi- vagy kiberharc. "Ez a háború az interneten is folyik.  Rengeteg fake hírportál létezik, szelektálnunk kell őket. A híreket csak hivatalos oldalakról tudjuk komolyan venni. A Tiktok számomra szórakozás, ahova egy fáradt nap után száműzöm magam egy rövid időre. Hírforrásként nem tudom kezelni."
István nem adja fel a reményt: "bízunk abban, hogy mihamarabb véget ér a vérontás. Bízunk a győzelemben. Úgy segítünk, ahogy tudunk innen Kárpátaljáról. Jövő van, és bízunk a legjobban. Nehéz lesz újraépíteni az ország keleti részét, de bízom benne, hogy szebb lesz, mint valaha."

Nehéz ilyen krízisben a jövőt látni, de ha a jövőre gondol, István mindenképp Kárpátaljára gondol. Ha jönne is - ahogy ó mondja- egy “álommeló” , lehet elmenne külföldre dolgozni egy időre, majd hozzáteszi: "De mindenképp visszatérek. Lehet nem a szülővárosomba. Lehet egy kis faluba valahol a hegyekben, de itt leszek."

István saját bevallása szerint ugyan hívő, de nem igen gyakorló keresztény. Megkérdeztem szokott-e most mégis imádkozni, mire őszintén ezt feleli: " Álszent dolog lenne most kérni és köszönni."  

Hálás vagyok István, Tetiana őszinteségért és én minden hitemet összeszedve imádkozom értük.

Könyörgöm azért, hogy mielőbb vége legyen ennek a felfoghatatlanul borzalmas 21. századi vérontásnak.

Ennyit tehetek az önkéntes feladatok mellett, amire a történetükkel is bíztatok minden kedves Olvasót.

Köszönöm a két fiatal barátomnak, hogy megosztották a blog olvasóival a történeteket. 

Azt is engedélyezték, hogy a fotóik is megjelenjenek.