Huszonévesként, saját generációmban azt tapasztalom, hogy az édesapák többsége kifejezetten férfiasnak tartja az apaszerepet, szeretnék kivenni részüket a gyermeknevelésben és aktívan jelen lenni gyermekük hétköznapjaiban. „A férfi csak dolgozzon; a nő mos, főz, takarít és gyerekeket nevel” szereposztás (szerencsére) megdőlni látszik.

Ma már számos pszichológiai kutatás támasztja alá az aktív apai jelenlét gyermekekre gyakorolt jótékony hatásait. Egészségesebbek, gyorsabban fejlődnek és erődödnek azok az újszülöttek, kiknek édesapjuk – természetesen az édesanyjuk mellett – aktívan jelen van az első napokban. Kétségkívül nagy különbség van aközött, ahogy egy anya kapcsolódik és játszik gyermekével és mindezt, ahogy egy apa teszi.

Ahogy sokszor a hétköznapokban is mondani szoktuk: az „apás játékok” több spontaneitást, szórakozást, nagymozgást és kockázatot hordoznak magukban. Csak elég, ha arra a képre gondolunk, amikor az apa egyre magasabbra és magasabbra dobja kacagó csemetéjét, miközben az édesanya a háttérben fejéhez kapkodva sikít, és óvatosságra inti férjét. A gyermeknek erre a fajta játékra is szüksége van a harmonikus személyiségfejlődés érdekében. A későbbi fejlődést is befolyásolja az apa aktív jelenléte: szociálisabbak, magabiztosabbak és fejlettebb önkontrollal rendelkeznek. A sokszor viharokkal teli serdülőkor lefolyását is megkönnyíti, ha jelen van az apa a családban: azok a tinédzserek, akiknek édesapjuk aktívan kivette részét nevelésükben, sikeresebb iskolai előremenetellel és kevesebb kockázatos viselkedéssel jellemezhetőek. A szakemberek pedig megegyeznek abban, hogy ennek mérőszáma nem is feltétlen az együtt töltött órák száma, hanem az édesapa és gyermeke közötti kapcsolat minősége.

Hogy kellene "jól csinálni"?

Erről a kapcsolatról ír Apakulcs - Hogyan kapcsolódjunk a gyermekünkhöz? című új könyvében Süveges Gergő. Férfiként, férjként és négy gyermek édesapjaként azoknak az apáknak kíván segíteni, akik szeretnék „jól csinálni”, közelebb kerülni gyermekükhöz.

Trénerként apákkal beszélgetve – megismerve érzéseiket, gondolataikat, vágyaikat és az őket foglalkoztató kérdéseket – arra a következtetésre jutott, hogy a lényeg a kapcsolódáson van. Kapcsolódás a tudásban, jóakaratban, szövetségben. A tudás kulcsa - azt javasolja minden apának -: ismerd gyermekedet.

A jóakarat kulcsa azt üzeni: szeresd gyermekedet. A teljes kapcsolódás a szövetség kulcsával válik teljessé, ami azt javasolja: támogasd gyermekedet. A szerző mindegyik kulcshoz 4-4 kihívást rendelt, melyek közül egy-egy személyes kedvencemet villantanám fel – a többit hagyjuk meg az olvasók kiváltságának.

Elmondása szerint mindhárom kulcsra egyaránt szükségünk van. Jó hír viszont, hogy ezek a kulcsok kölcsönösen hatnak egymásra: míg épp az egyiket használjuk, az a másik kettőre is hatással lesz! Tetszettek ezek a gondolatok. Hiszen gondoljunk csak bele, amíg például a Csendben levő apa, aki épp a tudás kulcsán keresztül kapcsolódik gyermekéhez, egy időben szeretetéről és támogatásáról is biztosítja őt. Nem sürgeti, nem ad tippet, nem oszt meg személyes véleményt, „csak” aktívan hallgat, jelen van. Azt pedig, hogy mindhárom kulcsra egyaránt szükségünk van, mi sem bizonyítja jobban, mint egyes, a fiatalok száját elhagyó mondatok: „Biztos szeret Apa, de úgy érzem, egyáltalán nem ismer engem.” „Szeret, de nem érzem a támogatását.”

Életkoronként, eltérő helyzetben másként kapcsolódjunk

Pszichológiai munkámból kifolyólag sokat beszélgetek fiatalokkal, így a könyvet olvasva egyből tudtam kapcsolódni ezekhez a kijelentésekhez. Viszont azt tapasztalni, hogy szerencsére az esetek többségében, ezen fiatalok mögött is támogató szülők állnak. Olyan apák, akik szeretnék „jól csinálni”, csak éppen ilyen-olyan okok miatt kevésbé megy át a törekvésük.

Természetesen ennek akár egy fejlődési, életszakasz-váltás is lehet az oka. Máshogy kell kapcsolódni egy 14. életévét betöltő lányhoz, mint 5 évvel ezelőtt, amikor a kisiskolás volt. Elképzelhető, hogy egy középső gyermek másfajta bánásmódot igényel, mint egy elsőszülött. Kérdések kavaroghatnak a csak fiúk között nevelkedő édesapa fejében is, amikor kislányának nevelésével áll szemben. Ezen egyéni jellemzőkön túlmenően pedig érdemes egy tágabb perspektívából is ránézni az adott helyzetre- méghozzá az általunk használt kulcsok szempontjából.

„A gyermek csodálhatja a tökéletest, de kapcsolódni az emberihez tud” - a bocsánatot kérő apa, avagy a jóakarat kulcsának egyik kihívása

Ennek szemléltetésére álljon itt a könyv egy története:

• Apa, mit is mondtál, hány mozijegyet vettél? – kérdezte Lajost a fia a hétvégéhez közeledve.
• Hármat.
• Nahát…négyre emlékeztem. Tudod, hogy Kornélt is elhívhassuk.. Már szóltam is neki.
• Mondom, hogy hármat. Nézd meg, itt vannak a tárcámban…tessék. Egy, kettő, három…nahát. Ez négy.

Ezen a ponton Lajosnak döntenie kell. Ismerek olyan Lajost, aki így folytatná:

• Mert folyton összezavarsz a keresztkérdéseiddel! Arra a másik filmre gondoltam, amelyikre biztos, hogy három jegyet vettünk, mert te kérted, hogy hármat vegyünk! Tudom én, hogy mit beszélek.

Ez a másik Lajos azonban inkább ezt mondta:

• Ezek szerint rosszul emlékeztem, bocsánat, neked volt igazad. Legközelebb inkább ellenőrzöm, mielőtt beszélek. De jó, akkor jöhet velünk Kornél is!

Melyik Lajos lennék én? Vannak olyan személyek, akiknek különböző okokból kifolyólag különösen nehéz bocsánatot kérni hibázás, tévedés esetén a sértett féltől. Ráadásul, ha az ember a saját gyermekével áll szemben, olykor szinte egyenlő a lehetetlennel. Habár a fenti történet fókuszában igen apró dolog áll, de az ilyen mindennapi kis történések alakítják az apa képét a gyermekben. Bármilyen paradox módon hangzik, de amennyiben elismerjük a hibánkat és képesek vagyunk bocsánatot kérni, nem csökken, hanem ellenkezőleg, nő a tekintélyünk. Süveges Gergő szerint ne ragaszkodjunk a tévedhetetlen, tökéletes és a makulátlan apafigurák hiedelméhez! Válasszuk inkább a kapcsolódás lehetőségét!

Milyen a hatékony bocsánatkérés?

- teszi fel a kérdést az író. Ehhez a kríziskommunikáció 3+1 szabályát ajánlja figyelmünkbe:

1. legyünk gyorsak

2. ismerjük el egyértelműen a felelősségünket

3. biztosítsuk a másik felet, hogy a jövőben ez nem fog többé előfordulni

+ ha indokolt, tegyünk jóvátételt!

Természetesen fontos, hogy mindezt a megfelelő helyen, megfelelő időben és az elkövetett hibánkkal arányosan tegyük. A hitelesség, mint oly sok minden másban, itt is sokat nyom a latba. Azokat az apákat, pedig akiknek különösen nehéz a bocsánatkérés művészete, a fokozatosságra és kitartásra inti.

„Szállj el, kismadár” – az ösztönző apa avagy a szövetség kulcsának egyik kihívása

A gyermek önállóságra való törekvésével érdemes lépést tartani. Jól lépést tartani pedig annyit jelent, hogy engedem a gyermekemnek a fokozatos távolodást. Meglepő módon nem meglazul a kapcsolat, hanem a fokozódó bizalom révén csak erősödik az.

Hogyan lehet hatékonyan ösztönözni?

- tehetjük fel jogosan a kérdést. A szakember ezen területen az alábbi irányelvekre hívja fel a figyelmet:

1. Apaként azt üzenem, hogy van feladata és felelőssége, amit megfelelő mértékben kell átadni

2. Kétely nélkül hiszem, hogy képes is azt elvégezni, ez egyenlő azzal, hogy korlátlan mértékben megbízom benne

3. Ha szüksége van rám, itt vagyok, vagyis kellő mértékben ott állok mellette.

Összefoglalva tehát, hatékony ösztönzés alatt nem csupán az elvárások meglétét értjük, hanem a bizalmunkról és melléállásunkról is biztosítanunk kell gyermekünket. Bármelyik összetevője hiányzik, könnyen csalódást s frusztrációt eredményezhet, ami elkerülhetetlenül visszahat a fiatal még formálódó énképére, önértékelésre. Abban pedig, hogy a szülő a gyermek korához, képességeihez és  személyiségéhez illeszkedő feladat elé állítja csemetéjét, szintén nagy felelőssége van.

„Akkor is szeretlek” – az ösztönző apa negyedik üzenete.

• Kettes lett apa… - lépett be az ajtón Vilmos. Könny csillogott a szemében. Árpád fejében végigcikázott az egész múlt hét. Gyakoroltak, ismételtek, biztatta a fiát, dicsérte, sikerélményekkel ösztönözte, elmondta neki, mennyire bízik az ügyességében, ma reggel pedig úgy indította útnak, hogy nagyon drukkol neki. Mégis kettes lett.
• Gyere ide-lépett közelebb Vilmoshoz. Szorosan átölelte és azt mondta neki: - Tudom, hogy mindent megtettél. Sajnálom, hogy nem sikerült. Nagyon szeretlek.

Ez a kedves történet jól példázza azt, hogy milyen, amikor a kapcsolódás a fő cél s nem a teljesítmény.

A könyv különlegessége, hogy mindenféle helyzetben levő édesapát képes megszólítani

-legyen az akár egyedülálló vagy mozaikcsaládban helytálló apa- a szerző minden olvasóhoz nagyfokú érzékenységgel és empátiával szól. Útmutatásai egyaránt hasznosak lehetnek az éppen újdonsült apáknak, de a tinédzserkor útvesztőiben eligazodni kívánó édesapáknak is.

Süveges rendkívül életszagú történetei önreflexióra is késztetik az embert:

magamra ismerek ebben a szituációban? Ha igen, kivel tudok azonosulni? Mit mondtam volna én ebben a helyzetben? Közös gondolkodásra, saját gyermeknevelési szokásainknak, elveinknek és hozott csomagjainknak felülvizsgálatára invitál.

Mindezeken túlmenően a gyakorlatban való megvalósításban is segíti olvasóit. Apakulcs-tesztekkel és a fokozatosság elvét szem előtt tartó gyakorlatokkal támogatja az apa-gyermek közötti kapcsolódás folyamatát.

Szimpatikusnak találom a szerző hozzáállását, miszerint nem ígér egyik pillanatról a másikra történő hatalmas változásokat, hanem a fokozatosság, rendszeresség híve. Írása támogat, kísér a gyermeknevelés – olykor rögös- útjain, nemcsak praktikus tanácsokkal, hanem az önreflexióra indító, olykor kedves humorral megfűszerezett gondolataival. S hitelessége talán épp ebben rejlik.

Süveges Gergő Apakulcs című könyvét jó szívvel tudom tehát ajánlani mindazon apák számára, akik kapcsolódni akarnak gyermekükhöz és több tudatosságot szeretnének bele vinni nevelésükbe. Friss, lendületes, mindenféle sallangtól mentes, logikusan felépített és nem utolsó sorban praktikus, gyakorlatias tanácsokkal teli, amolyan „férfitól férfiaknak”szóló könyv.

Szerző: Békési Tekla pszichológus