Sokan azt hiszik, hogy befeszült, szigorú, komoly és unalmas embernek kell lenni,  ez jelenti a felnőttséget. Nem csoda, hogy nem akarnak felnőni. Szerintem annyira talán nem szabad komolyan venni az életet, azért kaptuk, hogy élvezzük (persze ésszerű keretek között :) ).

 Az első hetek olyanok voltak, mintha csak nyaralni jöttem volna fel Budapestre hosszabb időre. Főleg, mivel felköltözésem előtt is egész sokat jártam fel és sokszor több napot is itt töltöttem az egyik barátnőmnél és bejártuk a belvárost. Szóval ez is olyan érzés volt.

A barátaimmal, akikkel felköltöztem és egy helyi barátnőnk segítségével elkezdtük, úgy igazán felfedezni a várost. Először a környéket, ahol lakunk, majd a belvárost és még egy-két helyet, ahova sokat jártunk, aztán egy idő után már egyedül tettem ugyanezt, amikor suliba vagy munkába mentem. Kezdtem tényleg megismerni a várost és egyre több helyre találtam már el GPS nélkül is! Igen ez nagyon nagy dolog volt és még azóta is az. :D Már tudom hova mivel kell menni, ismerem az utca neveket, helyeket stb. Nagyon élveztem, hogy nem csak ellézengek a városban és azt sem tudom, hogy hol vagyok hanem, hogy tényleg ismerem is. Sokkal másabb érzés akárhová menni így, hogy nem idegen számomra a város és nem csak azt tudom, hogy éppen hol vagyok, na meg egy- két nevezetességet, hanem azt is, hogy onnan éppen mi merre van és mivel kell mennem ahhoz, hogy eljussak A-ból B-be. Persze nem azt mondom, hogy na én mindent ismerek és mindenhova eltalálok (jó is lenne), csak, hogy már ismerem annyira, hogy ne tévedjek el. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint mikor elmegyünk egy másik városba nyaralni, csak sétálunk, megnézzük a nevezetességeket és gyönyörködünk, ámulunk és bámulunk, de igazából nem ismerjük azt a várost. Na, nekem ilyen volt Budapest. Aztán ahogy egyre biztosabban mentem mindenhova, és egyedül végeztem a dolgaimat, akkor már nem éreztem magam annyira egy elveszett gyereknek a nagyvárosban, hanem kezdtem azt érezni, hogy én is ide tartozok. Persze nem ugyanúgy, mint a szülővárosomban, ahol felnőttem. Itt valahogy máshogy vagyok otthon...nem is tudom az érzést megfogalmazni...ide egyszerűen csak felnőttként tartozok. 

A nyaralás feelling-et az törte meg, hogy elkezdtem dolgozni, Az, hogy van egy munkám, ahova rendszeresen megyek  hozzáad a felnőtté váláshoz. Bár az igazat megvallva mivel ez csak diák munka, így annyira nem kötött. Bármikor lemondhatom és nagyjából úgy rendezhetem a munkaidőt ahogy én szeretném. Mindig is úgy gondoltam, hogy akkor kerülök ki igazán a nagyvilágba és akkor leszek „igazi felnőtt" , amikor már egy teljes munkaidős állásom van, ahonnan nincs kiszállás. Az „A Munka”, ami már a nagybetűs állásom, amikor már nem iskolába járok, hanem csak dolgozni és persze ez azzal fokozható, hogy megházasodok, gyerekeim, saját házam, autóm lesz stb…szóval ilyen felnőttes dolgok. A gyerekvállalás például, na szerintem az már tényleg egy igazi felelősségvállalás, hiszen nem csak magadról, hanem másokról is kell gondoskodnod, akik csak rád vannak teljesen utalva. Ha gyerekeid vannak akkor aztán tényleg fel kell nőni. Na nem azt mondom, hogy ilyen befeszült, szigorú, komoly és unalmas embernek kell lenni, mert sokan azt hiszik, hogy ezt jelenti felnőttnek lenni. Nem csoda, hogy nem akarnak felnőni. Gyakran azért is vonakodnak a felnőtté válástól, mert halogatják a felelősségvállalást is, pedig azt nem lehet kikerülni. Szerintem annyira talán nem szabad komolyan venni az életet, azért kaptuk, hogy élvezzük (persze ésszerű keretek között :) ). Bizonyos dolgokban azért muszáj felnőni, de azért élvezni is kell az életet, mint a gyerekek. Tehát kicsit gyereknek is lenni, de azért felnőttnek is lenni…valahogy megtalálni az arany középutat. Persze az is lehet, hogy most így látom és később máshogy fogom látni, de az biztos, hogy az az egyre több dolog, ami történik velünk, idővel egyre több tapasztalatot ad, így sok mindent másképpen látunk vissza tekintve és előre tekintve is, ahogy idősödünk. 

Mondhatnánk, hogy talán egy fajta felelősségvállalással kezdődik az egész. Például, az, hogy van munkám, amiből a lakást, számlákat, ételt, ruhát stb. fizetem. Itt már nem lehet variálni,hiszen azt fizetni kell és kész. De igazából itt sem maradtam magamra, mert ha kell a szüleim, a lakótársaim vagy a barátaim, szóval egy csomó mindenki segít, csak mindenki más dologban. Nem is mondhatnám azt sem, hogy ettől egyszer csak felnőtt lettem. Ez szerintem inkább egy folyamat és mindig van mihez felnőni. De azzal, hogy már eltartom magam és otthonnak érzek egy helyet, vagyis "teremtettem" egy otthont magamnak, ahol valamilyen szinten egyedül kell elboldogulnom és ahol nem a családommal vagyok, már az is a különválásnak a kezdete. Azért mondom, hogy csak a kezdete, mert, amíg minden hónapban haza megyek egy pár napra, addig nem igazán nevezném teljes elválásnak ezt az egészet. Bár amúgy az elején ez is nehéz volt. Illetve egy jó darabig élveztem, hogy csak magam vagyok és nincsenek szülők „azt csinálok, amit akarok”. Élveztem, hogy eljöttem otthonról, bár én amúgy is önállóbb, szabadabb típus vagyok és a szüleim is önállóságra neveltek,így már fiatal korom óta, ha valami kellett nekem, magamnak intéztem. Na de ahogy telt az idő, még is elkezdtek hiányozni a szüleim, a testvéreim, a barátaim és az otthoni életem. Ilyenkor pedig úgy érzi az ember, hogy azonnal látni akarja őket és már az első vonatra felpattanna és haza menne. De akkor itt jönnek a kötelezettségek, amik miatt nem hagyhatod csak úgy el, ahol éppen élsz, egy gondolatra, hanem várni kell, viszont az érzés nem múlik. Amikor aztán végre otthon vagy és megölelgettél mindenkit, eltelik 1-2 nap, akkor meg már szívesen jönnél is vissza, mert már még is csak hozzá szoktál, hogy egyedül és nem a családdal vagy minden nap. Kialakulnak a saját szokásaid és életed. De itt a felnőtté válás folyamatában még nehéz pontosan megtalálni a helyed. Maradnál is gyerek, meg nem is. Itt is lennél meg ott is. Ezt is csinálnád meg azt is. 

 Aztán ott van az egyetem, ami már egy egészen más világ, mint a középiskola. Egy szinttel feljebb lépsz, itt nem rágnak a szádba mindent. Találd fel magad, keress, olvass és kérdezz utána. Talán mondhatjuk, hogy ez a rendszer is hozzátesz a felnőtté váláshoz, hogy figyelni kell a határidőkre, teljesíteni kell a vizsgákon, hogyha valamit elmulasztasz akkor bizony fizetned kell érte. Itt már nem a szüleidé a felelősség hanem a tiéd.

A következő, ami hozzá tesz, az a házimunka. Mosás, főzés, takarítás, bevásárlás. Persze mondhatod, hogy ezek nagy részét már otthon is csináltad...legalábbis azt hiszed egészen addig amíg nem kell tényleg neked csinálni mindig minden házimunkát és barátait. Vagy az étel vásárlás például, amivel a mai napig bajban vagyok. Szinte sosem tudom mit főzzek. De tényleg minden egyes nap kitalálni, ráadásul minimum napi 3x is, hogy mit egyél, és az ne édesség vagy valami hülyeség legyen…hát én nem tudom mások, hogy csinálják. Sok mindenre ráfoghatom, hogy miért nem dobok össze olyan fancy kajákat mint amiket például az Instagramon posztolnak. Időhiány, plusz hogy ötletem sincs, na meg, hogy csak magamnak csináljak, sokszor nincs is kedvem főzőcskézni. Ezek nehezítenek a dolgon. Szóval a boltból általában olyan kajákkal jövök ki, amiket amúgy is mindig eszek...ezek (nyilván nem éppen egészséges hozzávalók, valami gurmé ételekhez)...vagy, amik éppen akkor megtetszenek (amik szintén ilyen kis hülyeségek). Ami megtöri ezt a megszokást, ha például Instán vagy TikToko-on valaki kirak valami főzős vagy sütős sztorit, mert akkor sokszor megjön a kedvem nekem is valamit összedobni. A legjobb ötletek és a legnagyobb kedv akkor van, amikor jön hozzám valaki és együtt főzünk. Plusz nagy szerencsém van, mert az egyik barátnőm aki a lakótársam, Ő szeret és tud is főzni, így Én a hozzávalók előkészítése alatt és után szóval tartom, hogy addig se unatkozzon. Na és így együtt főzőcskézve azért csak sikerül néha egy-két éttermi fogást összedobni. 

Ami a lakást illeti, na ez is elég komoly felelősség szerintem. Minden hónapban meg kell teremteni a megfelelő mennyiségű pénzt és időben be kell fizetni a számlákat. A fizetést minden hónapban beosztani, azt nyilván ki kellett tapasztalnom, hogy mennyit kell, hogy keressek egy hónapban, de közben még tanulni is legyen időm meg persze élni is. Még most sem vagyok a pénz beosztás mestere…de hát mindig tanul az ember. A  háztartási eszközök, amikből szintén ki gondolta volna, hogy ennyi minden szükséges...? Elképesztő. Amikor otthon tengeted az életed és a szüleid gondoskodnak mindenről fel sem tűnik, hogy mennyi minden van otthon, amit a mindennapokban használunk…bezzeg amikor elköltözöl és már magadnak veszed…és valamit mindig elfelejtesz és már kb. minden nap mész boltba…Na, igen, hosszú a lista, különösen, ha nő vagy. 

A felnőtté válást gyerekként, úgy képzeltem el, hogy elvégzem a gimit, betöltöm a 18-at és egy csapásra felnőtt leszek. Na, de a 18 betöltésével semmi nem történt, sőt még a gimi elvégzése után se. Csak azt veszed észre, hogy belecsöppentél az életbe és azt sem tudod, hogy akkor most mit kezdj magaddal. Jó, oké, továbbtanulás meg minden. De biztos, hogy arra a szakra akarok menni, amit kiválasztottam? Biztos azt akarom csinálni életem végéig? Biztos akarok én egyetemre menni? De ha nem megyek akkor mit csináljak? Jó azoknak, akik már gyerekkoruk óta egy konkrét dologban olyan tehetségesek, vagy annyira szeretnek valamit csinálni, hogy biztosan tudják, hogy az lesz a jövőjük. De nekem nem így volt. Ott álltam a gimi után valójában még gyerekként, de az élet egyszer csak bedob a mély vízbe és azt mondja, hozd meg a saját döntéseid, (amik amúgy befolyásolják az egész életedet), kezdj valamit magaddal, állj helyt több területen is. A családodban még gyerek vagy, de ha kilépsz az ajtón, akkor már mindenki felnőttként kezel és elvárják, hogy mindent tudj és ismerj, még olyanokat is, amiket ez előtt sose csináltál, hiszen te már felnőtt vagy szóval mi az, hogy egy csekket sem tudsz kitölteni? Köszöntelek a felnőttéletben! Sok sikert!

Ez az egész szerintem egy folyamat, ahol elkezded meghozni a saját döntéseid, lesz, ami lesz és meglátod, hogy mi sül ki belőle. Ez a felnőtté válás téma azért csinál izgalmakat rendesen, de szerintem nem kell túl stresszelni, bármi is van, mindig van megoldás. Meg amúgy sose vagyunk egyedül. Az iskolai lexikális tudás után, ahogy kikerülsz az iskola és a szülői védelem alól, folyamatosan megtanulod az élet leckéit is, tapasztalatokat szerzel, megismersz több fajta élethelyzetet és folyamatosan alakítod a saját életed.

Összességében, ezekkel a döntésekkel és az élet, ahogy halad előre egyszerűen csak felnövünk, mert muszáj, mert nincs más választásunk.