A fiatalkori kiégés egyre általánosabb, gyakoribb jelenség. Egy ismert blogger történetén keresztül hozzuk közel miről is van szó.

Rohonczi Anita, vagy ismertebb nevén Festy nyilatkozott nekünk őszintén a keserves ugyanakkor tanulságos tapasztalatairól, melyet kiégésekor szerzett. Festy egyike az első  magyar divatbloggereknek. 

Először az ELTE Természet Tudományi Karán végzett, Térképész és Geoinformatikai szakon, majd tovább ment mester szakra, ahol a gyengénlátó gyerekeknek tervezett egy iskolai atlaszt, amit a Cartographia Tankönyvkiadónál aztán el is készített és kiadatta. Franciaországban a  Világtérképészeti Konferencián is tartott előadást. Mindezek után, amint kitűzött célja megvalósult ezen a területen már nem érzett több motivációt, sem lehetőséget. Azonban, ezzel párhuzamosan Anita már elindította a divatblogját is, így nem maradt egészen tétlen.

„Adta a sors a blogot és akkor az elkezdett újabb kihívásokat állatni, amivel a karrieredbe újabb célokat határozol meg. Én elhatároztam, hogy szeretnék nemzetközi divatblogger lenni.”

A váltás időszakában, a PhD-t csinálta, mellette dolgozott, nyelvvizsgázott, versenyszerűen kézilabdázott és ráadásnak - ahogy említettük- még a blogot is csinálta. A bloghoz kapcsolóan egyre több esemény lett, mert akkor kezdett el fellendülni a divatágazat Magyarországon. Elvégezte az egyetemet, és azt érezte, hogy valamit el kell engednie. Abbahagyta a kézilabdát, a vállalatot pedig ahol dolgozott eladták, így munkanélküli lett, szóval az élet úgy hozta Anitának, hogy nem volt kérdés, a divatbloggal kell foglalkoznia.

Motivációból nem volt hiány. A divatblogolás azonban akkor még világszinten gyerekcipőben járt. Megélni még ugyan nem lehet belőle, Anita céljait már kitűzte.  Lelkesedésből sem volt hiány, így a motivációval karöltve, haladni kell előre lépésről – lépésre. Először fotózással, retusálással és social médiás menedzselésekkel keresett pénzt. Három év blogolás után meghívást kapott első nemzetközi divatbemutatójára méghozzá a neves New York Fashion Week-en. Utána sorra részt vett a több divat héten is Milánóban, Párizsban és Londonban.

Amikor már beleláttam ebbe a világba akkor kitűztem olyan célokat, hogy milyen jó lenne részt venni egy Louis Vuitton vagy egy Chanel shown. Nem is kellett sokat várni, mert jött az első meghívó a Gucci showra Milánóba. Ekkor eljött az az első, már eufórikus állapot, ami talán később, a kiégéshez vezethet, de erről akkor még nyilván mit sem sejtettem.

 

Nem sokkal később, szinte még ma is hihetetlen számára, de megtörtént, hogy Anitát először felkereste a Louis Vuitton, de abból végül először nem lett semmi, csak rá pár évre, majd felkereste őt a Chanel és egy együttműködés keretében elvitték egy sajtóútra majd valamivel, később meghívták egy Chanel showra. Itt pedig, amikor egy álm válik valóra és az izgatottság és az öröm párosul, újból jön ez az eufórikus állapot, mint az első megkeresésnél. A későbbiekben az Omega óra, nagykövete lett. 7 év után pedig, egyre sűrűbben utazott, a munkája miatt, ami már sokszor elérte az évi 20 utat is. Szebbnél-szebb helyeken járt a blog által. Egyre jobban felkapott lett. Az élet pörgött. Aludni is csak a repülőn tudott pár órát, ha 40-en fokos láza volt akkor is repülőre kellett ülnie és menni tovább, nem volt megállás. Ezekkel az eseményekkel pedig megkezdődött egy érzelmi hullámvasút. Egyszer fent egyszer lent. Egyszer világsztárok között a csillogásban, limuzinnal egy luxusszállodában, egy percnyi szabadidő nélkül, máskor pedig csak otthon ült és azt sem tudta, hogy mit kezdjen magával, szinte már depressziósan. Azonban a sokadik luxusút után Anita már csak azt vette észre, nem tud lelkesedni, minden automatikussá vált, s csak viszi magával a sodródás. De nincs kiszállás sem. Hiszen ki az aki egy ilyen lehetőségből ki száll?

„És akkor itt jön a kérdés, hogy, hogy lehet ezt feldolgozni? Sehogy. És itt jön a kiégés.”

Ezt az érzést először próbálta leküzdeni, a sok utat, és az ott szerzett folyamatos élményeket feldolgozni, de végül ez akaratlanul is elvezetett odáig, hogy kiégett. Ezt először persze nem ismerte fel, csak azt vette észre, hogy már nincs, ami izgatottá, vagy boldoggá tenné, ami felpörgetné vagy motiválná.

„Kerestem azt az eufórikus állapotot, de már nem tudott jönni pedig ugyanúgy nagyon nagy dolgok történtek velem. Megnéztem a füzetem, amibe a céljaimat írtam, de már egy ideje nem írtam bele semmit. És akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mi tenne boldoggá vagy hova tovább?”

Anita, amit megálmodott még azon túl is elérte. A legnagyobb divatmárkákkal dolgozott, mégis úgy érezte, hogy ebben a szakmában már nincs tovább. Nincs már, ami motivációt adna. Nem volt kedve semmilyen eseményre sem menni. Úgy érezte, hogy nem szeretik. A személyisége is megváltozott, gyanakvóbb és zárkózottabb lett, miután sok csalódás érte és a nyitott és segítőkész személyisége miatt áttapostak rajta. Ebben a hangulatban az sem érdekelte, ha a blogja vagy a közösségi média oldala nem pörög úgy vagy nincs annyi megtekintés és like. Már csak kötelezettségből csinálta, amit kellett. Mindez lelki, fizikai állapotára is rányomta a bélyegét: a villamoson ülve is sokszor sírva fakadt, pár hónap alatt 10 kilót fogyott és már a környezete is elkezdte mondani, hogy látszik rajta, hogy nem boldog, valami nem oké. Viszont mivel Anita egy elég ambiciózus ember nem így ér véget a története. A helyzetet megelégelve belekezdett egy új projektbe, méghozzá a fényképészetbe és a dokumentumfilm készítésbe, sőt még a dokumentumfilm rendező szakot is elkezdte az egyetemen, hogy megszerezze a kellő szaktudást. Így újra rátalált arra, ami motivációt és boldogságot ad neki, amiért tud lelkesedni és amiben a jövőjét ismét el tudja képzelni.

A kiégésből van kiút! Nem kell elfogadni vagy vele élni. Keress magadnak egy új célt és új lehetőséget. Valamit ami motivál és boldoggá tesz!

De mi is pontosan a kiégés?

A „burnoutnak" is nevezett állapot, egy olyan érzelmi megterhelés ahol a fokozott stressz hatások következtében fizikailag, érzelmileg és mentálisan kimerülünk. Ez adódhat abból, ha például a munkahelyünk, életstílusunk vagy egy megálmodott célunk nem úgy alakul, ahogy azt mi elképzeltük. Megtorpanunk benne és úgy érezzük, hogy nincs tovább, nincs előrelépés. Valami hiányzik.

„…rengetegen vagyunk a világban, akik ugyanezzel küzdünk. És sokak egyik közös felismerése az volt, hogy mennyire nem ér semmit az a tanács, hogy ha nem tudsz a végére érni a dolgoknak, akkor csak szedd össze magad, és sikerülni fog.”

Horváth Bence fiatalkori kiégésről szóló cikkében saját tapasztalatai mellett bemutatja Anne Helen Peterson könyvét és több híres kutatást a témával kapcsolatban.

 Megtudhatjuk például, hogy Anne Helen Peterson egy 2019 januárjában a Buzzfeeden írt saját élményei alapján készült cikkel, olyan felkapott lett a magukra ismert fiatalok körében, hogy többük tapasztalataival is kibővítve egy könyvet írt belőle. (Képtelen vagyok:Hogyan vált az ezredfordulós nemzedék a kiégett generációvá – Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation). A könyv egyik fontos felismerése, hogy egy társadalmi problémáról van szó, mert bár minden kiégés történet egyéni, mégis mindenkinél jelen van ugyanaz a közös probléma, ami nem megoldható pusztán egy kis napi rendszerezéssel.

Mi a fő ok?

A kiégés okainak egyik fő pontja a munka, azon belül is a túlhajszoltság. Egyik oldalról a család státuszát megőrző biztos munkahely a cél, másik oldalról pedig a kortársak nyomására egy olyan menő munka megtalálása amiben „megvalósítod önmagadat”.

Az online világ miatt azonban nincs határ a munka és a szabadidő között, hiszen egy olyan képet kell folyamatosan kialakítanunk magunkról, ami azt mutatja, hogy Mi, érdekes, szórakoztató de közben a munkánk iránt elkötelezett személyek vagyunk. Az ilyen munkahelyek ígéretének modern jelenségéről ír Peterson a könyvében, amelyek elsősorban olyan kreatív szakmák, amik a társadalom szerint, olyan megtiszteltetés, hogy az sem számít, ha kizsákmányolnak.

A munkahelyen pedig már egyre több olyan tényező vár ránk, ami a kiégés esélyét növeli. Ilyen tényező lehet a digitális eszközök megjelenése, amin a munkaadók követik, hogy az alkalmazott mikor mennyire hatékony. A másik, hogy normává vált és elismeréssel beszélnek róla ha valaki  dolgozik a szabadidejében. Az állandó készenlét azonban önoptimalizációba kényszerít. Peterson is írja a könyvében, hogy bár pontosan tudjuk, az eszközök negatív oldalát, valahogy úgy érezzük, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjunk róla. A telefonunk például azt ígéri, hogy az életünk sokkal hatékonyabb általa, hiszen mindent el tudunk intézni rajta. Azonban ez csak egy illúzió. Valójában úgy érezzük, hogy nem érjük utol magunkat, emiatt pedig folyamatos készenlétben vagyunk. Ez egyenes út a kiégéshez.

 Az a gondolat, hogy a tökéletes élet, ha keményen dolgozol csak egy karnyújtásnyira van elégedetlenséghez vezethet és akár ahhoz is, hogy már nem tudod megbecsülni azt, amit már elértél. 

Nem lehet a végtelenségig húzni a kiégést. Ha fennáll a veszélye, érdemes megállni, átgondolni a helyzetet és változtatni. Ha nem sikerül, nem szégyen segítséget kérni. Felgyorsult, folyamatosan online készenlétre késztető teljesítményorientált világunkban senki ne lepődjön meg, amikor majd eljön az a pillanat, hogy a fiataloknak elegük lesz abból, ami körülveszi őket.