Őszinte leszek: engem sokkolt ez a sorozat. Hogy miért is? Olvass tovább! Spoilermentes személyes hangvételű kritika következik.
Ne szaladjunk annyira előre még! A Netflix és az többi online streaming szolgáltató cégek egyértelműen pandémia egyik legnagyobb nyertesei. A karantén időszakában a mozik bezárásával és a televízió háttérbe szorulásával az általános bezártságot a legtöbb ember a számítógép képernyőjénél orvosolta. Nem indok nélkül természetesen, hiszen nem újkeletű jelenség, hogy a minőségi tartalmak képkockái korlátozás nélkül pöröghetnek otthonunk kényelmében. Ennek újabb mintapéldája a Squid Games, magyarul a Nyerd meg az életed névre keresztelt dél-koreai produkció, amelynek bármennyire is nyomasztó a hangulata, egyedi stílusával tömegeket képes volt megnyerni nemcsak Ázsiában, hanem a nyugati civilizációban is.
Kezdjük a legelején! A történet pofonegyszerű. Dél-Koreában vagyunk, főhősünk egy bizonyos Seong gi Hun nevű lecsúszott elvált és eladósodott munkanélküli tengeti mindennapjait az édesanyjával sok nélkülözés mellett. Egy napon azonban bizarr módon, de rámosolyog a szerencse. Egy ismeretlen idegen gyors és könnyű pénzszerzési lehetőséget kínál fel neki. Hősünk miután elfogadja a nem mindennapi ajánlatot, egy barakkszerű létesítményben ébred több száz hasonszőrű sorstársával együtt. A játékok mindegyike gyermekjáték, ám a hibák a vártnál drasztikusabb büntetést vonnak maguk után verseny szervezői részéről. A játék előrehaladtával nő a nyeremény összege és a játékosok elvetemültsége is.
Miért lehetett annyira sikeres?
A sikeres filmek, sorozatok és úgy általában a médiatermékek közérthetőségének egyik és talán legfontosabb kulcsa, hogy a néző át tudja érezni az események súlyát. Jelen esetben ez azért működőképes, mert az összes játékban résztvevő versenyző valamilyen civil életében elkövetett hiba, ballépés - legtöbbször eladósodás - nyomán kényszerül a játékba. Ki ne tudna azonosulni elkövetett hibákkal, hiszen mindannyiunknak vannak, legyenek kevésbé vagy nagyon súlyosak. Ez is egy érdekes gondolat, hiszen napjaink versenykapitalizmusának kegyetlensége nem nagyon hagy lehetőséget lépéseink átfontolására és még ennél is kevésbé tolerálja a hibákat, amelyek viszont az esendő emberi természet szerves részét képezik. Ez egy kardinális azonosítási pont már a sorozat legelején, hiszen az együttérzés még nyitottabbá teszi a nézőt és jobban bevonzza a cselekménybe. A főhősnek plusz motivációt ad, hogy a megszerzett jutalommal esélye nyílik lányát újra gyámsága alá venni, valamint beteg édesanyjának kezelési költségeit finanszírozni. Ezek a plusz személyes motivációk ugyancsak szimpatikussá teszik őt, ami megint csak beszippantja a nézőt a történések sűrűjébe.
A sorozat nem titkoltan egy erős társadalomkritika a totális kapitalizmussal szemben, amely a sorozat álláspontja szerint a felelős a játékosok lezülléséért, ezért a játékon belül egy teljes egyenlőségen alapuló rendszert vezetnek be. Itt is látszik, hogy az alkotók mennyire érzik a korunk jóléti társadalmát foglalkoztató kérdéseket. Miért van elege az embereknek a fogyasztói kultúra egekig magasztalásából? Miért sodor sokakat hamis szocialista ábrándok felé a rablókapitalizmus könyörtelensége? Nem utolsósorban pedig legalább ennyire érdekes gondolat, hogy vajon miért pont Dél-Koreában sikerül erről ilyen kifejezőn beszélni? Vajon milyen burkolt ideológiát akar sugallni a a "fogyassz" varázsszavát életcéllá emelő kiábrándult tömegeknek?
A Squid Games-t a fent említett alapelv és az érdekfeszítő alaphelyzet teszi érdekessé és mindemellett a pörgős események miatt könnyen fogyasztható, mitöbb a cliff-hangerek miatt is addiktív. Nem kell várni, hogy kiforrja magát a cselekmény, az alkotók jól beleéreztek a korszellembe, hiszen mindenki rohan, input-okon élünk, olyan kell, ami gyors egyszerű, de nagyszerű. Nem mehetünk el azonban szó nélkül a hibák mellett sem.
Akkor miért bántam meg, hogy megnéztem?
Őszintén megmondom, hogy számomra leginkább a cselekményt körül lengő hangulat, szellemiség volt az, ami taszítóan hatott. Gondolkodóba ejtett a látottak realitásértéke. A bevándorlótól elkezdve a milliárdos adósságot felhalmozó üzletemberig számtalan életút pereg le a szemünk előtt, de mivel itt mindenki egyenlő, ez nem számít. A versenyzőnek joga van visszalépni, de ott meg kell küzdenie ugyanazzal, amivel eddig sem tudott, nap mint nap. Itt tiszta lappal indulhat, viszont nagyra nyílik az olló a győzelem és a vereség között. Ez pedig szerintem valahol az élet megcsúfolása. A mű a perifériára szorult tömegeket jól képviseli, de a megoldást miszerint tegyünk mindenkit egyenlővé és induljunk tiszta lappal egyenlő arányú esélyekkel, többször is megcáfolta a történelem, a kommunista, szocialista rezsimek bukása és a mindenkori társadalom is. A probléma ennél mélyebben gyökerezik hiszen a nagy nyeremény ugyanúgy megrontja a nincstelen eladósodottat, a tisztességes orvost, mint amilyen romlottá vált a jóléttől az ő halálukra fogadó élvhajhász milliárdos.
Kétségkívül nem véletlenül lett ez a mű a Netflix eddigi legnézetteb sorozata, hiszen a lebilincselő izgalmakhoz egyúttal erős gondolatébresztő kísérletek is társulnak. Elgondolkodtatóan mutatja be a társadalmi viszonyokat és a baljós hangulat is sok helyen megfelel az összképnek. A Netflixen a korhatár 16+, amit egyáltalán nem tartok életszerűnek, helyesnek, hiszen a dermesztő brutalitás, agresszió, gyilkosság, tömeggyilkosság, öngyilkosság, amit a sorozat cselekménye és képkockái magában hordoznak, finoman szólva sem egy tinédzser lelkivilágát megszólítandó. Csak az nézze meg ezt a sorozatot, aki érett ehhez, képes a helyén is kezelni, hogy amit lát, annak az inverzét ne keresse saját életében és környezetében. Hiszen annak végzetes következményei lennének.
A filmkritikát a Pán Péter Stop! blog vendégszerzője, Dömötör Simon írta.
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
