A világjárvány időszakában veszélyeztetett helyzetben vannak azok, akik a lakosság különösen sérülékeny tagjai közé tartoznak: a fogyatékossággal élők, a hajléktalanok és más, egzisztenciálisan rászoruló, kiszolgáltatott helyzetű emberek, köztük gyermekek. Ez történet, most róluk is szól.

A minap egy teljesen ingyenes kozmetikai kezelésre ajánlott be az egyik barátnőm, méghozzá az Andrássy úton egy menő szalonba. Eléggé kételkedve fogadtam a nagylelkű lehetőség hírét, hiszen manapság semmi nincs ingyen, s ha pénzt nem is kell fizetni, valahogy megfizetünk mindenért, ha mással nem az adatainkkal vagy a drága időnkkel. Mivel már legalább 4-5 éve nem jártam kozmetikusnál felettébb nagy volt a kísértés és a józanész felett győzött a könnyen jött szépülés térítésmentes esélye.

A szalonban természetesen rögtön meg kellett adnom adataimat és kitöltenem egy arcbőröm állapotára és napi arcápolási rutinomra vonatkozó kérdőívet. Néhány perces várakozás után a cég uniformisába öltözött mosolygós roma lány fogadott és bekísért a kezelőbe. Megtudtam, hogy Zitának hívják, majd rátért a kezelés és a szalon tulajdonosai által kifejlesztett speciális hatóanyagú termékek aprólékos bemutatására. Munkaadói minden bizonnyal jól jártak vele, mert csillogó szemmel, hittérítőnek beillő beleéléssel adta át a rábízott információt.  Csukott szemmel a kezelő ágyon figyeltem a monológokat. Rengetegszer használta az „igazából”, „ugye”, és a „tulajdonképpen” szavakat, közben nevemen is szólított és Enikőmnek nevezett, bizalmaskodása mégsem volt túl tolakodó, nem feszegette a határokat. Móricz jutott eszembe, talán ő érezhette magát hasonló helyzetben – ha szabad egyáltalán ilyet mondanom – amikor anyagot gyűjtve munkájához Csibe, a tizenéves kültelki árva proletárleány csacsogásait és nyelvjárását figyelgette. A – mint kiderült - 22 éves lány csak a fél arcomat kezelte, majd átvitt az arcbőr-diagnosztikára, ahol egy szemüveges, szintén jól ápolt ötvenes hölgy számítógéppel összehasonlította a kezelt és kezeletlen bőrömet. Megmutatta egy nagyítónak tűnő csatlakozó eszközzel, hogy milyen szépen felszívódott az ásványi arany tartalmú szérum a bőrömbe és lám tényleg a szarurétegemben vagy valami hasonló helyen tényleg ott csillogott valami sárgás szín! Ámulatomnak hangot is adva, kezelőim tovább lelkesültek, Zita elégedetten bólogatott és megvakarta cicaszerűre kihúzott szemét, a diagnoszta pedig tovább folytatta a munkát, és többek között megállapította, hogy milyen hatásos volt a kezelés, mennyire harsog a különbség a két arcfelem között és milyen nagy szükségem lenne a jövőben is rendszeres kozmetikai beavatkozásokra – természetesen náluk.  Hogy mindez mennyibe fog kerülni nekem azt már nem bízták az egyenruhás Zitára, hanem csattogó magas sarkúban érkezett egy homokóra alakjára zöld passzos ruhát húzott, műszempillás érettebb korú munkatárs. Azzal a kérdéssel indított, hogy milyen gyakran járok kozmetikushoz. Amikor közöltem, hogy ritkán, nem átallott megkérdezni az okát. Valami olyat hebegtem, hogy mióta megvan a három gyerekem, azóta nem olyan egyszerű a logisztikát megszervezni, az idővel jól gazdálkodni. Erre olyan határozottsággal, mely minden pedagógusnak dicsértére válna kioktatott, hogy anya létemre, még nő vagyok és nem áldozat. Miközben szinte iskolapadban érezve magamat engedelmesen bólogattam, azt is elárulta, hogy ő bizony már hatvan éves. „Hú-há”- szóhoz nem jutottam…És  bizony-bizony korát több tíz évvel meghazudtoló fiatalos külsejét az itteni termékeknek és kezelésnek köszönheti, ami ugyan nem olcsó, de ha mindent mindennel összevetünk és még részletfizetési kedvezményt is kapok – ez csak ma van- majd akkor én is ilyen szép leszek és rendkívül jól járok. .. Nem kerteltem bevallottam, hogy sajnálom, de ezt sehogy sem tudom megfizetni, arra számítva, hogy lesajnáló tekintetek kíséretében el is hagyhatom a szalont. Ehelyett visszaküldött Zitához, hogy fejezze be a kezelést a másik arcfelemen is.

Visszamentem. Zita folytatta a csacsogást. Elmesélte, hogy mennyire szeret itt dolgozni, szereti a környéket és a munkatársakat és magát a jelenlegi foglalkozását is, mivel nincs távol eredeti szakmájától, mert nővérnek tanult s dolgozott is nővérként 17 éves korától. Idővel azonban váltani szeretett volna, mert lelkileg nagyon nehezen küzdött meg a munkahelyi közeg kihívásaival:

 „Igazából én egy olyan helyen dolgoztam, ahol az állam rejtegeti bántalmazott gyermekeit. Most kicsit lehet, hogy hideg lesz az arctej, tulajdonképpen letisztítom a bőröd. Sok- sok sérült gyerekkel dolgoztam. Igazából elég volt ugye csak ránézni az arcukra és tulajdonképpen tudtam is, hogy melyikük milyen háttérből jött, ugye kit hogyan bántalmaztak odahaza. Képzeld el, volt ott egy olyan lány – ilyenről még azóta sem hallottam – akinek igazából nem volt koponyája. Valamelyik szülőjét kisbabaként feldühítette sírásával, aki odacsapta a falhoz és tulajdonképpen ripityára tört a koponyája, ugye nem lehetett azzal igazából már mit kezdeni. Hat hónapig lógatni kellett, hogy az agya tulajdonképpen valamennyire helyre jöjjön. Jó, most felteszek Neked Enikőm egy maszkot, ugyanúgy, mint előbb. Szóval húsz éves volt már ugye, amikor én ott voltam ugye, de igazából inkább kislány volt ő, és még mosolygott is sokszor ránk tulajdonképpen nagyon aranyos volt. Nagyon kellett vigyázni rá, ugye mert a koponyája helyén csak egy bőrdarab volt. Azok a szegény gyerekek ugye azt sem tudták, hogy mi az, hogy tejszelet, volt, hogy törlőkendő sem volt a tisztába tevéshez, iszonyú állapotok voltak, borzasztó volt látni. Most már letörölöm a maszkot ezzel a kendővel. Próbáltam szponzort is keresni. Vállalkozókat, akik ugye jól keresnek. Sokan vannak, akik segítenének, de nem tudják ugye hol kéne el a segítség. Meg igazából van olyan is, hogy ha látják, hogy egy ismerős elkezdi, akkor ők is csinálják majd. De nem nagyon volt már erre energiám, pedig igazából jól jönne még az is, ha vinne be valaki nekik egy-két dinnyét, fagyit, tejszeletet vagy törlőkendőt. Készen is vagy Enikőm! Egészségedre!”

„Köszönöm szépen Zitám! Hol lehet megtalálni ezt az otthont?”

„Sztehlo Gábor Gyermekotthon és Fogyatékosokat Befogadó Otthon a neve, van több is az országban igazából.”