Ki volt Jézus a hatvanas-hetvenes évek hippijei számára? A hatvanas évek tékozló fiainak-lányainak és vámszedőinek barátja volt? Netán a korszak Amerikájában ikonnak számított? Miért nézett ki oly sok hippi "Jézusosan"?
Hogyan válhatott olyan népszerűvé Jézus a hatvanas évek ellenkultúrájában a szüleik tradíciójával, értékrendjével homlokegyenest szembemenő hippik között? Sorra vesszük azokat a tényezőket, melyek miatt Jézus Krisztus személye különösen vonzó és érdekes lett a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában. Bár a Jézus-mozgalom a 20. század – egyháztörténelmi és kulturális tekintetben is - nagy hatású jelensége, a témát tárgyaló szakirodalom meglehetősen hiányos (például hazai feldolgozása szinte teljes mértékben hiányzik, a témát tárgyaló angol nyelvű irodalomnak magyar nyelvre fordított változatai sincsenek), ezért rövid cikkünk akár még hiánypótlásként is szolgálhat a témában.
Részlet a Jézus Krisztus szupersztár című filmből (musicaL 1971, film: 1973)
Amint "Hippik, keresők..." című előző írásunkban már beszámoltunk, a hatvanas években kinyílt Pandora szelencéje és új vallási irányzatok áramlottak be és váltak népszerűvé a nyugati világ fiataljai körében, az 1946 és 1964 között született, a hatvanas években hetvenmilliós amerikai tini és fiatal felnőtt körében. Az 1966-os Time magazin címlapján a szerkesztő megkérdezte az olvasóktól: "halott-e Isten?" (lásd a lenti képen), amelyre a választ az újság vezércikke próbálta megadni, többek között azzal, hogy rámutatott: Isten egyre kevesebb helyet foglal el az emberek életében. Öt évvel később a magazin egy teljes tematikus számban már Jézus Krisztusnak és az érte rajongó fiataloknak szentelt egy teljes számot. Mi hozhatott ekkora fordulatot?
A Time 1968-as címlapján felteszi a Nietsche-i kérdés: "Isten halott?"
... A Time 1971-es számában pedig már Jézus a főszereplő:
Ezalatt az öt év alatt jelent meg és söpört végig először Kalifornia partjain, majd az egész nyugati világon az akkor népszerű vallási szinkretizmussal teljesen ellentétes Jézus-mozgalom, olyan értelemben véve, hogy a megmozdulás egy teológiailag konzervatív irányzatot képviselt. Nem rendelt oda semmilyen más transzcendenst Jézus Krisztus mellé. "One Way" (magyarul: egy út) hirdették az égbe felmutató ujjakkal, jelezve, hogy számukra Jézus volt az egyedüli út, a Megváltó az Atyához. Ez volt a Jézus-fiatalok egyik leggyakoribb köszöntésformája. A Time magazin egy 1971-es számának újságírója, így tudósított róluk:
Legjobban a hatalmas, természetfeletti Jézus Krisztusba vetett hitükkel lehet őket jellemezni, aki számukra nem csupán egy csodálatos, 2000 éve élt ember, hanem egy ma is élő személy: Isten, aki Megváltó és Ítélő Bíró is, életük Ura.
Valójában a mozgalom a korabeli sajtótól kapta a nevét. Kent Philpott, aki egyébként maga is az egyik vezető személyiségnek számított, könyvében azt írja, hogy számukra meglepetés volt olvasni az újságban, hogy azt, amit ők a mindennapjaikban megélnek, a sajtó mozgalomnak nevez:
Hír volt számunkra, hogy egy mozgalom részei vagyunk, és elsőként nem fogadtuk lelkesen az elnevezést. Általában „utcai keresztényeknek" neveztük magunkat, mivel szolgálatunk és életünk nem egy egyházi épületben központosult. A mi munkánk az utcán volt, a személyes evangélizáció volt a fő tevékenységünk - legalábbis az elején.
Utcai igehirdetés, az égbe mutató ujjak, az "Egy út" néven elterjedt köszöntések
„Jézus-és-én”
Az elsősorban fiatalokat vonzó kezdeményezést a kereszténység pünkösdi-karizmatikus irányzata jellemezte. Voltak, akik teológiájukat szélsőségesen személyesnek tartották a mozgalom fókuszában álló „Jézus-és-én” kapcsolat hangsúlyozása miatt. Kritikusaik szerint túlságosan leegyszerűsítették a dolgokat, illetve, nem tartották őket elég intellektuálisnak. Azonban még bírálóik sem vitatták el azt, hogy a '60-as - '70-es évek „Jézus-forradalmárai” Jézus Krisztus személyének és a Bibliának népszerűsítésében hatalmas sikert értek el.
Egy jelenet az 1973-as Jézus Krisztus szupersztárból
Jézus-mánia
Az 1960-as évek és az 1970-es évek Jézus-mozgalma minden tekintetben rácáfolt Lennon azon könnyelmű és közfelháborodást is keltő egykori állítására, miszerint a The Beatles népszerűbb lett volna Jézusnál is. Ungvári Tamás, aki nemcsak megírta a Beatles történetét, de találkozott is a liverpooli zenészekkel egy interjúban elmondta, hogy Lennon később bocsánatot is kért a kijelentéséért, többek között egy televíziós evangélistának, Oral Robertsnek írt levelében is. Az ikonikus zenész nagyon megbánta, hogy még csak közelébe is ment ennek a témának. Nem túlzás azt állítani, hogy a Názáreti Jézus valósággal divatba jött, afféle Jézus-mánia tört ki. Filmek és könyvek, konferenciák és dokumentum műsorok készültek Jézusról, akinek személye egyre több művészt ihletett meg. A Jézusról szóló dalok a toplisták élére kerültek, egyre több rádió-, televíziós műsor foglalkozott a témával. Mi több, maga George Harrison, Beatles-tag is Jézusról énekelt a My Sweet Lord című slágerében. A korszak terméke a Máté evangéliumát alapul vevő musical a Godspell, amelyet egyetemisták írtak. A Jézus Krisztus szupersztár, minden idők egyik legkeresettebb musical-je lett. Sőt, a flower-power eszmével szembefordulva több olyan hírességek, mint Eric Clapton, Bob Dylan, Pat Boone, Little Richard, Johnny Cash, Jimmy Carter elnök - néhányuk ugyan csak ideig-óráig, de voltak olyanok is, akik egy életre szólóan - Krisztus követőkké váltak.
A hatvanas-hetvenes évek tékozló fiai
A hippik közül sokan akkor csatlakoztak a mozgalomhoz miután a „szabadság” különféle formáival való kísérletük kudarcba fulladt. A Jézus mozgalom társadalmi háttérét vizsgálva, Lowell Streiker The Jesus trip: advent of the Jesus freaks című írásában rámutat arra, hogy a korra jellemző nagyobb felsőoktatási iskolázottság okán a fiataloknak több idejük maradt arra, hogy szabadságukat kiélvezzék a munkavállalás és a családalapítás előtt. Főként azok a fiatalok kerültek könnyen kapcsolatba a mozgalommal, akik - a hippikre jellemzően - arra szentelték az idejüket, hogy az élet mélyebb értelmét kutassák. A Jézus-fiataloknak pedig nem titkolt szándéka volt az, hogy a Biblia alapján éppen ezekre a kérdésékre választ adjanak az érdeklődőknek. A mozgalom népszerűségéhez hozzájárult, hogy hírnökei Jézust, közvetlen módon, mint bűnösök, paráznák és vámszedők barátját ismertették meg a 60-as, 70-es évek tékozló fiaival.
Mit láttak a hippik Jézusban?
– teszi fel a kérdést Brett McCracken Hipster Christianity (Hipszter kereszténység) című könyvében és rögtön meg is válaszolja: McCracken szerint a nemcsak a hippikből lett keresztények számára volt vonzó Jézus személye. Az író kutatásai alapján rámutat, hogy általánosságban véve népszerű volt Jézus Krisztus személye abban az időben:
Ebben a korszakban, általában - és nem csupán a Jézus-mozgalom megtértjei – tisztelték Jézust, akit egyfajta szimbólumnak (ikonnak) is tekintettek. A hippik, belefáradtak a szervezett egyházakba, vallásba, igen, de Jézus más volt. Ő egy sokkal autentikusabb, levetkőzött, nyers spiritualitást képviselt – egyfajta „térjünk vissza az eredetihez” dolgot.
A korabeli újságcikkeiből kiderül az is, hogy a fiatalok hiányzó apaképét is pótolta a Biblia Istenéről adott kinyilatkoztatás. „Ezek a kölykök igazából tekintélyt, odafigyelést és szeretet keresnek – sokuknak ez nincs meg otthon”- nyilatkozta egy riportban Richard Hoag igehirdető.
Stephen Prothero, a Bostoni Egyetem professzora szerint az összes amerikai - vallási hovatartozástól függetlenül - úgy vélte, hogy Jézus, nem kevesebb, mint egy ikon, s az Egyesült Államok kulturális-vallási szimbóluma lett a hatvanas években. John. L. Rothra pedig Jesus Revolution című írásában szellemesen megjegyzi: „Amikor a Beatles gépe New Yorkban landolt, Isten végigsöpört a Kalifornia partjain.”
Bob Dylan kabátja a hetvenes évekből
Jézus-divat
Voltak kívülállók, akik csak egy újabb divathóbortnak tekintették az egészet. Tény, hogy valóban voltak rajongásra mutató külső jelek: Jézust ábrázoló pólók, feliratos kitűzök, poszterek és karkötők. A már idézett Jézus forradalom című cikk írója olyan fiatalemberekről is tudósít, akik – szavaival élve - egy úgynevezett „Christ couture-t", azaz "Krisztus-divatot" is bevezettek: a férfiak szakállt növesztettek, hajukat hosszabbra hagyták, fehér vászonnadrágot és tunikát hordtak, ha hidegre fordult az idő, akkor poncsóval egészítették ki a viseletet, amit ma amolyan mexikói-etno stílusnak nevezhetnénk. A Jézus-fiatalok földalatti újságot is szerkesztettek és azokat terjesztették az utcákon. A legnagyobb és legismertebb ilyen jellegű újság Hollywood Free Paper néven vált ismertté. Az újság szerkesztője, a mozgalom egyik vezéregyénisége Duane Pederson a Time újságírójának beismerte, hogy a kezdeményezés hatalmas trenddé vált:
Kaliforniában kereszténynek lenni menő volt, mely sokakat mélyen megragadott. Miért olyan nagy baj, ha másokról pedig teljesen lepergett néhány hét leforgása alatt? (...) Jézus azt mondja, hogy ha elvetjük a jó magot, némely termékeny földbe hull. És némely pedig köves talajba. És lesz olyan is, amely az utcára kerül, ahol a madarak elkapdossák, egy másik mag pedig a tövisek közé esik…
Kommunák és missziós szolgálatok
A (vallás)történeti szakirodalom nem jegyez fel konkrét személyt vagy helyet a mozgalom alapítójaként. Többek szerint a kezdetek az úgynevezett Jézus-emberekhez – a mozgalom legmarkánsabb ágának képviselőihez vezetnek vissza az 1960-as évek közepére, Kaliforniába, ahonnan továbbterjedt valamilyen formában szinte az egész világra. A mozgalom történelmét kutatók többsége szerint a kezdetet az 1967-es évvel fémjelzi, a „Nappali” (angolul living-room), keresztény utcai szolgálat indulásával, ami San Franscisco Haight Ashbury negyedében élő hippik felé irányult. Ted és Liz Wise, hippikből lett keresztények alapították meg az első hippi-keresztény missziós szolgálatot. Munkájukat kezdetben néhány baptista lelkész finanszírozta. A megtért hippikből álló közösség később a „Cselekedetek háza” nevű kommunát is létrehozta. Az elnevezés az ősegyházhoz való visszatérésre vonatkozó látásukat tükrözte. Itt a Wise házaspár már 3 másik párral együtt menedzselte a közösséget. Miután 18 hónapja vezették a két kommunát, a vezetőség ketté vált: Ted Wise Peninsula Biblia Gyülekezet vezetője lett, a dél-kaliforniai Costa Mesa-ban lévő Calvary Chapel (magyarul golgota Gyülekezet) lelkésze Chuck Smith abban a térségben is egy hasonló szolgálatba kezdett. Smith-t, akit a mozgalom úttörő személyiségének tartanak fiatalon lement a nyugati partra, ahol a hippiknek prédikált. Egyre többen meg is tértek és megkeresztelkedett az óceánban (!). Chuck Smith pásztor és segítői nem hagyták őket magukra, hanem hirtelenjében felállított épületekbe fogadták be őket, ahol megtanították nekik a keresztény élet kezdeti lépéséit. Sokuk itt hagyta abba a kábítószerezést és a szabad szexet, másokból pedig prédikátorok váltak. Később ezen a helyen Calvary Chapel Church néven, szerveződött keretek közt folytatódott a gyülekezeti és a rehabilitációs munka. Ezzel párhuzamosan más városokban is nyíltak hasonló keresztény szolgálati helyek, kávéházak, rehabilitációs otthonok, telefonos segélyszolgálatok.
Hogy milyen zenét játszottak a hippi hátterű keresztények? Természetesen nem oratóriumot. A Jézus-mozgalom gitáros-dobos rockzenéje elsősorban nem volt öncélú, nem a szórakoztatóiparnak készült, hanem egyházi célokat szolgált. Több olyan zenekar is ekkor alakult, melynek tagjai később a mozgalom vezetőivé váltak. Az első keresztény rockalbumot 1966-ban adta ki a The Crusaders (Keresztesek) nevű együttes.
100 000 középiskolás és egyetemista fiatal a '72-es Explo nevű keresztény szabadtéri konferencián Dallasban és a Life címlapján
A Jézus-mozgalom az elektronikus médiát is felhasználta az üzenetük népszerűsítéséhez. Scott Ross egykori disk-jockey 1968-ban kereste meg Pat Robertsont, a CBN televíziós csatorna alapítóját azzal, hogy indítsanak egy keresztény rockzenei rádióműsort. Így született meg az Úgy mondd, ahogy van! című program. Ross, aki ma mára CBN csatorna egyik vezető riportere a zenét a mozgalom egyik legmeghatározóbb elemének tartja:
A Jézus-zene az Istennek szánt dicséret kifejező eszköze és az evangélium hirdetésének fontos része lett. A Jézus mozgalom hatása ma is érezhető, egyrészt az akkor megtért emberek megváltozott életvitelében, másrészt abban a zenei műfajban, amely ebben a korszakban született és azóta is meghatározza az egyházi zenét.
Sokan talán nem is gondolnák, hogy mekkora hatása van a hetvenes évek keresztény zenéjének (aminek, teljes körű tárgyalása meghaladja ennek a bejegyzésnek a kereteit). Nélküle nemcsak az egyházi zenében történtek újítások, de talán olyan zenészóriások, mint Elvis Presley, a U2 vagy Bob Dylan sem váltak volna olyanná, mint amilyenek.
Amikor a Jézus-mozgalom elérte az ír partokat, ezeket a srácokat is magával ragadta
Larry Norman fia, Bono és Larry Norman a Jézus-zene egyik legismertebb zenésze, talán Phil Keaggy után. Kép forrása: http://www.thetruthaboutlarrynorman.com/author/allen-flemming/.
A mozgalom Billy Graham, az amerikai protestáns pápának is nevezett, világhírű és befolyásos prédikátor szimpátiáját is elnyerte. Amikor megkérdezték, hogy nem zavarja-e ez az új hóbort, Graham így nyilatkozott: „Hóbort lenne? Én mindenesetre üdvözlöm". Olyannyira köszöntötte, hogy hatására gallérig érő hajat növesztett, és megrökönyödött konzervatív hívei pénzt gyűjtöttek számára, hogy nyomást gyakoroljanak rá, hogy mielőtt még teljesen azonosulna a Jézus-mozgalom külső formáival is, el tudjon menni fodrászhoz. Még az új, külső manifesztumokat ellenző, konzervatívabb felekezetekre is hatást gyakorolt a mozgalom fiatalossága, evangelizációs stílusa és nem utolsó sorban zenéje.
Elmondhatjuk tehát, hogy a hatvanas-hetvenes években az Amerikai Egyesült Államok társadalmi struktúrájában szervesen jelen lévő, és az underground réteg mélyén gyökerező Jézus-mozgalom kinőtte magát a szubkultúra kereteiből.
Egy Jézus-fiatalok által szerkesztett korabeli szórólap
