Minden az Alfa, Z-, Y-, X generációkról, a boomerekről, s még a veteránokról is!

Pán Péter, STOP!

Pán Péter, STOP!

Előítéleteken innen és túl

2015. április 11. - panpeterstop

Ahogy ígértem az előző bejegyzés folytatása következik. Most egy nagyon személyes írást olvashattok még mindig a Roma Világnap margójára.

 A borsodi kisvárosban, ahol felnőttem, sok roma élt a mi környékünkön is. A cigánysághoz fűződő legelső élményem az volt, amikor egy forró nyár végén megkérdezték tőlem óvodás pajtásaim, hogy én cigány vagyok-e (kreol bőrű vagyok és nyár végére ez mindig látványos). Édesanyámhoz fordultam hát, hogy kiderítsem, mit jelent az, hogy cigány és, hogy én az vagyok-e. Anyukám ezen teljesen elképedt és mindössze ennyit tudott válaszolni: „Jaj, miket mondasz, mi nem vagyunk cigányok, rendes, dolgos emberek vagyunk”. Ebből is látszik, hogy nem előítélet-mentes családban nőttem fel. A sztereotípiák nemcsak a romákra terjedtek ki nálunk, hanem minden egyéb tőlünk eltérőnek vélt etnikumra. Főként akkor rémültek meg a szülők, amikor elmentem moziba egy néger (ha szabad ezt a szót használnom) iskolatársammal és egy zsidó srác elhívott kirándulni a rokonaival. A nővéremnek főiskola alatt egy japán fiú csapta a szelet… meglepő módon ezzel a rasszal nem volt semmi gondjuk.

Úgy gondolom, az előítéleteket át lehet örökíteni, ugyanis hiába volt egyik kedvenc olvasmányom a Tamás bátyja kunyhója, hiába gyűjtöttem pénzt Isaura, a rabszolgalány felszabadításáért, valahogy megmaradt bennem a tüske és nehezteltem a Puporka családra mivel egyesek szerint ők fertőzték meg a nővéremet tetűvel, ami belemászott hosszú hajamba is és emiatt végül büszkeségemet le kellett vágni.  Testvérem ellenben könnyen túltette magát a dolgon – mondjuk neki rövid haja volt - talán azért, mert baráti viszonyban volt az egész Puporka családdal, akik szeretettel védelmezték a hóka bőrű, zöld szemű kislányt, aki fittyet hányt arra, hogy jóval barnábbak, mint ő.

Én nem ismertem közelebbről Puporkáékat, sem más roma embert, s gyanakodva néztem őket, a hosszú haj elvesztése miatt elszenvedett trauma okán talán bűnbakot is találva. A ballagásomnál elhangzott egyetlen velős mondat, mozdított ki ebből a gyanakvó állapotból. Úgy volt, hogy az általános iskolánkban a menőbb kasztba számító nyolcadikos barátnőm párja a ballagáson egy tőle alacsonyabb (!) roma (!!!)  osztálytársa lesz, Paczók Béla. A lány úgy érezte, hogy egy alacsonyabb roma fiú mellett rendkívül kényelmetlenül érezné magát és könyörögve kérte édesanyját, hogy lépjen valamit az ügy érdekében: barátnőm anyukája nem lépett közbe, csak ennyit mondott: „Kislányom, tanuld meg, ő is ugyanolyan ember, mint te”. Na, ez ütős mondat volt.

A gimnáziumi évek alatt egy keresztény közösség aktív tagjaként, úgyis mondhatni önkéntesként jártam le heti rendszerességgel egy kilencvenkilenc százalékban romákból álló csoportba, egy kis faluba, a barlanglakásairól és kaptárköveiről híres Szomolyára. Itt végleg áttört bennem minden előítélet a nevezett népcsoport felé. Beleláttam mindennapjaikba, küzdelmeikbe, amik egészen más természetűek voltak, mint az enyéim akkor. Köreikben kortársaim, sőt még a tőlem fiatalabb lányok is férjhez mentek, gyereket szültek és neveltek, háztartást vezettek. Így történt, hogy menyasszonyi ruhát varrtam blézerrel egy polgári esküvőre 16 éves roma barátnőmnek, gyerekekre felügyeltem, mentálhigiéniás képzést tartottam (bár akkor nem tudtam, hogy amit csinálok, azt ennek hívják), kórházba mentem babát-mamát látogatni, bodakot ettem egy döngölt padlós barlanglakásban, karácsonyi ajándékot kézbesítettem gazdag kanadai ismerősöktől, s ott díszelgett a ballagási fotóm egy roma család vitrenes szekrényén a többi megbecsült családi fotó között. 

Az én 16 éves menyasszony barátnőm az általam varrt ruhában  

16 éves menyasszony barátnőm az általam varrt ruhában

Kristálytisztán emlékszem, hogy egyik reggel tizenegyedikesen az első padban álmosan egy fárasztó szomolyai szolgálat után fizika órán azon töprengtem, hogy ha Rácz tanárnő tudná, hogy én hová járok, vajon mit gondolna, jobb jegyet adna-e…

Egy kedves szomolyai család a kilencvenes évekből

Most nyár végén egy nagy kórház egyik szakosztályán hosszú órákon át várakoztunk a kislányommal. Több roma család is volt ott, számtalan gyerekkel, akikhez odacsapódtunk játszani, az időt elütni. Nyár lévén  lesült a bőrünk, hosszú színes rózsás szoknyát hordtunk mindketten, lábunkon papucs, sötét hajunk lófarokba kötve, virágdísszel… megdöbbenve tapasztaltam meg, hogy milyen a sorsközösség, amikor többen elhúzódtak tőlünk (is), aggódó anyukák féltve vonták el érdeklődő csemetéiket vidám, színes kis csapatunktól.

 Visszatérve arra a kérdésre, hogy az előítélet öröklődhet-e, azt kell, hogy mondjam saját, keserű tapasztalataim szerint igen, vagy ha nem is szó szerint értelmezve, de mindenesetre járványként fertőzhet. Gyerekeim nyitott, elfogadó légkörben nőttek, nőnek fel, kultúra érzékeny, toleráns, befogadó szemléletű iskolába járnak, mégis az egyik fiam osztályfőnöke azzal hívott fel, hogy a gyerek csúnya szavakkal illette roma osztálytársát származása miatt…

A felelősségre vonás után annyit válaszolt a gyerek, hogy mástól hallotta… Benne van a levegőben, a jelenleg az eddigieknél is felfokozottabb társadalmi légkörben, de szerencsére megvan a választásunk arra, hogy megváltoztassuk a másokhoz való viszonyulásunkat.

Darren Schreiber politológus professzor egy interjúban James Fowler a Kapcsolatok Hálójában című könyvét hozza fel példának arra, hogy az ilyen jellegű döntések szétterjedhetnek a szociális hálózatokon keresztül is: „Ha én elhatározom, hogy többet mosolygok, ez végső soron körülbelül tízezer emberre lesz hatással, mivel ez befolyással lesz a barátom barátainak barátaira. Ha ezt adaptáljuk az idegengyűlöletre és a rasszizmusra, akkor a leghatékonyabb dolog, amit tehetek az a mód, ahogyan másokhoz viszonyulok, vagy ahogyan másokról beszélek. Ez segít megváltoztatni átlagosan tízezer ember agyát is, sőt a saját agyamat is.”

(Az interjú linkje:  http://fn.hir24.hu/itthon/2013/08/30/orokolheto-e-a-rasszizmus/ )

Ha tetszett ez a bejegyzés, iratkozz fel a hírlevélre (küldj egy emailt a dorniko@gmail.com-ra a következő szöveggel: "Hírlevelet szeretnék"), hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Pánpéterstop Facebook-oldalon is csatlakozhatsz és tetszésedről biztosíthatsz úgy, hogy nyomot hagyhatsz egy lájkkal!

Legfelső kép forrása: http://norvegminta.blog.hu/2015/04/09/tul_a_ciganyzenen_es_a_verszegeny_megemlekezeseken 

A bejegyzés trackback címe:

https://panpeterstop.blog.hu/api/trackback/id/tr477665880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Judit Pap 2015.04.12. 06:58:12

Nagyon jó ez az Írás! Igazi újságíró lett belőled! Pont tegnap voltunk Szomolyán kirándulni romák és nem romák együtt. A lány, akinek a ruhát varrtad, azóta nagymama. Nagyon csinos, és jól élnek. A cikket továbbítom.

Timea Kodo 2015.04.12. 10:55:50

Nagyon szép írás. Sajnos a levegőben van az előitéletesség. Keresztény körökben burkoltan ugyan de előfordulhat : "nehezebb háttér" stb.

Henrietta Adravecz 2015.04.15. 22:18:25

Ez egy történelmi írás tényleg :) Tetszik nagyon. Én is belső ösztönzést végzek, hogy mosolyogjak az embertársaimra (természetesen hölgyekre, gyerekekre elsősorban...vagy ha nem is a szemükbe, de fel az égre, hogy a turisták is lássanak mosolygós magyart, mielőtt hazamennek :) (ez is egy jó kis cikk hatása:) Na, és meg kell, hogy mondjam, jólesik, ha hasonszőrű többgyerekes, roma anyukákkal utazok egy buszon, mert ők jellemzően nyugodtak és strapabírók. Úgy érzem empatikusak velem, és örülnek, hogy nekem is minden kezem tele gyerekkel :)))) Nem a bőrszín számít, csak semmi előítélet. :) Köszi Encsi!
süti beállítások módosítása