Nemrég a népszerű Hurrá, hétfő! nevű pszichológiai előadássorozat (vagy Pszichorendelés) egyikén jártam a Mika Tivadar Mulatóban, a Kazinczy utca kultikus romkocsmáinak egyikében. Romkocsmákról úgy tíz éve hallottam először, amikor egy idelátogató francia barátnőmet kellett elkalauzolni a turistakönyvben Budapest egyik gyöngyszemeként emlegetett romkocsmába.
Teltházas pszichorendelés a Mika Tivadar Multatóban
A Mulatóban kellemes meglepetés ért, mert ami ott volt, az minden volt, csak nem kocsmahangulat - később megtudtam, hogy filozofálgató kedvű egyetemisták által közkedvelt romkocsmák szellemi fellegvára ez, ahol többek között filmklubot, slam poetry versenyeket és más hasonló programokat is rendeznek. Meg merem kockáztatni, hogy egyes egyetemi előadásoktól jóval nagyobb intellektuális energiával telítődött a levegő, a terem dugig volt kifejezetten tudásszomjas fiatalokkal - nemcsak lányokkal, hanem fiúkkal is! Honnan gondolom, hogy lekötötte figyelmüket az előadás? Onnan, hogy a nagyrészt huszonéves közönség nem nyomogatta okostelójait, kütyüjeit, nem csevegett egymással, hanem minden figyelem a két pörgős beszédű fiatal pszichológusra irányult. Sőt, voltak, akik még jegyzeteltek is, ahogy én is, ugyanis a sorozat aznapi témája nem más, mint a Pán Péter szindróma volt. A teljesség igénye nélkül szeretném visszaadni az előadáson szerzett impressziókat, a rendelés lényegi üzeneteit, néhány saját meglátással kiegészítve.
Forrás: https://www.facebook.com/events/656968381074170/
Bár Böhönyey Márta és Tóth Melinda a program hirdetésében magukat egyszerűen pszichológusnénikként határozták meg, dekoratív és igényes megjelenésüket tekintve nem hiszem, hogy első látásra bárki – főként nem a huszonéves közönség - néninek hívná őket, mint ahogy például a stílusos Michelle Dockery-t vagy a kifinomult ízléséről híres Katalin hercegnét sem jutna eszébe senkinek néninek nevezni.
Michelle Dockery színésznő és Katalin hercegnő. Forrás: Chris Jackson/Getty Images
Másrészről érthető a humoros néni önelnevezés, ha ezt onnan közelítjük meg, hogy a pszichológusnők igazán tartalmas, a szakirodalmon kívül saját praxisukból vett tapasztalatokból is építkező, jól strukturált előadást osztottak meg a résztvevőkkel.
Néhány éves felsőoktatásban szerzett rendezvényszervezői tapasztalattal a hátam mögött tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mekkora erőfeszítés és siker ebből a rétegből ekkora tömeget rendszeresen megszólítani és bevonzani egy rendezvényre, majd tartalmas és hasznos időtöltést nyújtani számukra - minden csali (például ingyen étel-ital) nélkül, vagyis jelen esetben vegytiszta pszichológiával.
Tóth Melinda és Böhönyei Márta pszichológusok Kép forrása: https://www.facebook.com/pages/Pszichorendel%C3%A9s/147598735309603?sk=photos_stream
Matthew Barrie, Pán Péter archetípusa és szerzője
Az előadás elején a Pán Péter szindróma nevét viselő történet írója is szóba került, akinek életrajzi vonatkozásai kapcsán is megvizsgálták az előadók a szindróma hátterét.
A Pán Péter szindróma kifejezést 1983-ben Dr. Dan Kiley a A Pán Péter szindróma – A férfiak, akik soha nem nőttek fel ( The Peter Pan Syndrome: Men Who Have Never Grown Up) című könyvében használta először, névadója pedig a skót író J. M. Barrie Pán Pétere. Megtudtuk, hogy James Matthew Barrie saját pszichogén problémái is átszövik a művet: az író 6 éves volt amikor 14 éves bátyja egy korcsolyabalesetben meghalt. Barrie valamiképpen úgy érezte, hogy neki kell elhunyt testvére helyét elfoglalnia, gyermeknek kell maradnia, bátyja ruháit kell hordania ahhoz, hogy anyja fájdalmát tudja enyhíteni és betölteni az űrt kedvenc gyermekét gyászoló édesanyja életében.
Ennek kapcsán - kis kitérő következik - eszembe jutott egy magyar származású kanadai pszichoanalitikus, aki a soha fel nem növő fiú meséjének metaforáit a pszichoanalízisben is használja. Olvastam vele egy interjút ezzel kapcsolatban, amiben Kathleen Kelley-Lainé a történetet metaforaként használta a gyerekkori depresszió kapcsán is és azzal érvelt, hogy valójában arról van szó, hogy az ilyen traumák hatására a gyerekek idő előtt felnőnek, és végül azért döntenek úgy, hogy benne ragadnak a gyermekkorban, mert nem tudták végigjárni a gyermeki fejlődés normális útját.
Kathleen Kelley-Lainé: Peter Pan, avagy a szomorú gyermek c. könyvének borítója
Mint kiderült, James Matthew Barrie-nek meghalt bátyját kellett volna helyettesítenie anyja szemében, és hatévesen kénytelen volt szinte pszichiáterré válni, hogy megmentse mély depresszióba esett anyja életét. Ezzel elvesztette a maga kis határait, mert más szereppel kellett azonosulnia, mint ami az életkorából következett volna. Peter Pannal Barrie a saját tudatalattiját hozta felszínre, hogy kiírja magából kisgyerekkori fájdalmát - magyarázta Kathleen Kelley-Lainé pszichoanalitikus Aradi Péternek adott interjúban ("Tulajdon véremmel írtam" Magyar Narancs, 2012./19.).
Kik ezek a Pán Péterek?
- teszik fel a kérdést a pszichológusnénik, s meg is válaszolják: olyan huszonöt, harminc vagy akár negyven éves emberek, akik nem hajlandóak elköteleződni, megrekednek a gyerekkor és a felnőttkor között, kerülik a felnőtt élet felelősségteljes döntéseit, mint a párválasztás, a házasságkötés vagy a gyerekvállalás.
Pán Péter szobra a londoni Kensington parkban
Miért él körülöttünk egyre több Pán Péter?
A Böhönyey-Tóth pszichológusok néhány lehetséges okot említenek, úgy mint (az alcímeket nagyrészt én találtam ki a pszichológusok gondolatmenetét felhasználva):
Te is lehetsz sztár! - Korszellem
„Bármit megtehetsz, csak akarni kell - akár sztárceleb is lehetsz" - diktálja a korszellem, csakhogy a társadalom nem biztosítja automatikusan az ehhez szükséges eszközöket. Ilyenkor az álmodozás után gyakran jön a frusztráció, mivel a sikerhez szükséges áldozatokat nem akarják vagy nem tudják meghozni - osztották meg meglátásukat a pszichológusok. Ezt a frusztrációt a magatartástrendek kutatói kapunyitási pániknak is nevezik.
Örök diákság - A life long learning (egész életen át tartó tanulás) félreértelmezése
A pszichológusok szerint az elhúzódó tanulmányok is kedveznek a Pán Péter szindróma kialakulásának. Főként abban az esetben ha az egész életen át tartó tanulás nem valós életcélt szolgál. Ugyanis csak akkor segíti a tanulás, a külföldi ösztöndíj életünk kiteljesedését, ha integrálni tudjuk mindezeket. A sok-sok szétforgácsolt élmény nem visz előbbre. Az egyre kitolódó tanulási idő a munkavállalás idejének elhúzódásával egyenes arányban áll.
Személyes tapasztalom szerint nagyon könnyű beleesni az ösztöndíjak által biztosított egész életen át tartó csavargások csapdájába. Huszonöt évesen két külföldi ösztöndíjprogram során megírt diplomamunkával és számos kisebb tanulmányúttal a hátam mögött, egyik mentorom azt találta mondani, hogy ha szeretnék előbbre lépni, akkor előbb-utóbb szakítanom kellene ezzel a csavargó létformával. Ott és akkor ez nagyon rosszul esett, de amikor jobban fontolóra vettem tanácsát, rádöbbentem, hogy egy mindent bevállaló ösztöndíj-dzsánkiként sem a magánéletben sem a szakmai karrierben nem leszek képes lépésről-lépésre előrehaladni.
Márta és Melinda is felhívta a figyelmet arra is, hogy hosszú távú célok eléréséhez a rövid távú átmeneti céljainkat vissza kell szorítani. Például még ha süt is a Nap végre, akkor sem fekszem ki a fűre, ha vizsgáznom kell holnap.
Meg kell vennem! - A fogyasztói társadalom
A reklám-, és a médiaipar azt diktálja, hogy fogyasszunk, azaz költsük el a pénzünket. A pszichológusok rávilágítottak arra is, hogy ez a fogyasztói,- és élményközpontú szemlélet nem kedvez a javak összegyűjtésének, vagy felhalmozásának, amire szükség lenne a családalapításhoz, az egzisztenciateremtéshez. Az otthonlakó, a szüleik által eltartott fiatalok könnyebben megengedhetik maguknak, hogy a vásárlási hóbortnak hódoljanak, mivel szüleik gondoskodnak alapvető szükségleteikről, így önálló keresetüket sokszor vásárlásra, szórakozásra vagy utazásra fordítják. Az élményfogyasztáson túl, a felnőtté válást hátráltató tényező lehet a munkaerőpiac nehezített pályája, a növekvő fiatalkori munkanélküliség, a családalapítási kedv csökkenése, a gyermekvállalás idejének kitolódása is.
Hol rontottam el édes gyermekem? - A pánpéterek szülei
Az előadók nemcsak a társadalmi problémákra mutattak rá, hanem górcső alá vették a Pán Péter szindrómás fiatalok szüleit is. Az Y generáció szüleire jellemző, hogy nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy amit csak lehet megteremtsenek gyermekeiknek, köztük a kényelmes otthont, gondtalan hátteret, s ha kell még a háztartási munkától is kímélték gyermekeiket . Példájuk azonban nem igazán ösztönző gyermekeiknek, mivel ezeket az anyagi javakat legtöbbször erő feletti, robotmunkával hozták össze.
A Pán Pétet szindrómával küzdő „gyernőttek” szüleire általánosságban jellemző, hogy a rengeteg erőfeszítés ellenére bizonyos dolgokat mégsem sikerült biztosítani gyermekeik nevelésében. Márta és Melinda ismertette, hogy az egészséges éntudat kialakulásához szükséges a gyerek számára az, hogy a szülei megfelelően reflektáljanak érzéseire. Például hozták fel a hisztizést: ha hisztizik a gyerek, akkor a szülőnek el kellene mondani kisfiának vagy kislányának azt, hogy a gyerek most dühös, hisztis, aki ebből a kommunikációból tudja, lesz képes jól megismerni érzéseit, önmagát. Az érzelmi tudatosság nagyon fontos már gyerekkorban is. Az előadók szerint egy másik alapvető probléma az is, ha nagyon össze vannak gabalyodva szüleikkel a fiatalok. Az egészséges kapcsolatokban éreznünk kell, hogy ha szükségünk van rá, bármikor odafordulhatunk szüleinkhez, de azt is, hogy képes vagyunk eltávolodni tőlük a leválás időszakában.
A pszichológusok szerint a gyermek biztonságérzése sérülhet valamilyen trauma, vagy problémás helyzet következtében, például amikor egy gyermek a feje fölött két konkuráló szülő között nő fel, tartós testi-lelki fenyítésnek vagy zaklatásnak van kitéve. Ilyenkor keretek nélkül, önszabályozás nélküli közegben kell felnőnie a csemetének, ami idő előtti felnőtté váláshoz is vezethet, sok ilyen esetben már gyerekként is önfeláldozó működésre lesz kényszerülve.
Barátnő, feleség helyett kisállat – nagy vonalakban a kötődésfóbiáról
A hétfőnkénti programsorozaton korábban már esett szó a kötődésfóbiáról, így ez most csak említés szintjén került szóba. Az előadók kihangsúlyozták, hogy a férfiakra jellemzőbb a kötődés elkerülése. Összességében a Pán Péter szindrómának a kötődésfóbia is táptalaja lehet.
A kötődéstől, elköteleződéstől tartó emberek azt a látszatot keltik , hogy nincs vesztenivalójuk, ami kívülről ugyan vonzónak tűnhet, de ha jobban megkapirgáljuk a felszínt rájövünk, hogy ami mögötte van az tartalom nélküli. Valójában a kötődéstől és azzal járó felelősségtől rettegő pánpéterek sokszor pótcselekvésekhez nyúlnak és nem az adott életszakasznak megfelelő feladatokat látják el. Például egy felnőtt férfi kiskutyákat fogad be ugyanakkor fél az elkötelezett kapcsolattól, a nőktől körültekintően távol tartja magát.
Nekem a férjem a harmadik gyerekem! - Pán Péter és Wendy
A pszichorendelés következő szakaszában a pánpéterek társait, a wendyket tárgyalták az előadók. Szóba került többek között az, hogy miért vállal fel valaki a párkapcsolatban szülői szerepet, milyen manőverek jellemzik a wendyk és a pánpéterek kapcsolatát és végül tárgyalták a wendyk kiábrándulásának fázisait.
Az előadók feltételezték, hogy sokan találkoztatunk már a fenti alcímhez hasonló megjegyzésekkel, hallottunk már nőket, s akár férfiakat is azt panaszolni, hogy nekik nem x hanem x+1 gyerekük van, ugyanis az x gyerekükön kívül még társuk felett is anyáskodniuk kell. A történetben szereplő Wendy-hez hasonlóan vannak nők, akik úgy viszonyulnak a felnőtté válás küszöbén toporgó társukhoz, hogy egyfajta anyai, majd mártír szerepet vállalnak magukra. A Wendy-k úgy érzik, hogy az anyai szerep felvállalásával megvédhetik magukat a lehetséges elutasítástól - amiről úgy vélik, hogy fenyegetheti őket amennyiben kimutatják haragjukat, bármely negatív véleményüket, - mivel mások elfogadása nélkül nem érzik biztonságban magukat. A pszichológusok rámutattak arra, hogy ideális esetben elvárásainkat, negatív érzelmeiket jelezzük a társunknak, ezzel ellentétben egy Wendy még akkor sem meri egyértelműen kifejezni ezeket az emóciókat vagy elvárásokat, amikor a tűréshatárig eljut, hanem még ilyenkor is máshogy ad jelzést, -például hippochonder lesz, vagy nem hajlandó a házaséletre-, amit egy Pán Péter nem tud felismerni. Az előadók felhívták a figyelmet arra, hogy felnőtt embereknél szükséges a realisztikus látásmód arról, hogy minden kapcsolatban lehet jó is, rossz is, ami nem jelenti a világvégét, és amennyiben őszintén megnyílnak egymás előtt a párok, lehetőség van a problémák orvoslására és a kompromisszumokra.
Újabb kitérőként szeretném megjegyezni, hogy én valahogy mindig is ódzkodtam attól, hogy egy olyan férfit válasszak, akit egy életen keresztül pátyolgatnom kell. Drámai volt friss házasként tapasztalni, hogy ebben nem mindenki gondolkodik hozzám hasonlóan. Egy rokonlátogatás során, egy meglehetősen matriarchális beállítottságú család (s ha enyhe túlzással is, de melyik nem ilyen Magyarországon?) egyik tagja férjem távollétét kihasználva felemlegette az óvodáskori élményeket, amikor a férjem szó nélkül tűrte, hogy némely rokongyerekek szemébe homokot szórjanak játék közben. Erre apellálva megkérdezték, hogy vajon most nekem kell-e férjem helyett is a családi ügyek intézését átvállalni. Emlékeztettem őket arra, hogy a homokozó korszakot jó néhány évtizede már kinőtte a férjem, oda inkább gyerekeit hordja, akikért teljes felelősséget vállal és finoman utaltam rá, hogy feleségként nem érzem küldetésemnek férjem infantilizálását. Több családdal is találkoztam, ahol több generáción átívelő bevett szokás az, hogy a nők viszik a komplett családi kasszát. Ha valamely nőtársuk nem követi példájukat, akkor arra furcsa szemmel néznek, és felelőtlenséggel vádolják.
Dan Kiley a Pán Péter szindrómát tárgyaló könyve után megírta folytatásként A Wendy dilemmát, amelyben felvázolja az örök gyermekek társainak karakterét és tanácsot ad a Pán Péter szindrómában szenvedők társainak, hogyan fejlesszék kapcsolatukat. Ez a történet azonban megér egy misét, azaz egy külön bejegyzést.
Ha szeretnénk elkerülni az örök gyermekséget, akkor a pszichológusok a következőkre alapvetésekre hívják fel a figyelmünket:
- A játékosságot úgy éljük meg, hogy közben hosszú távú céljaink is megvalósuljanak.
- Figyeljünk saját igényeinkre, szükségleteinkre és azok szerint járjunk el.
- Nyíltan szabadon fejezzük ki érzéseinket - még akkor is ha nemet kell mondanunk. A szabad önkifejezés szükségletéről a pszichorendeles.hu oldalon található blogon van egy hasznos bejegyzés is.
- Kihívást jelentő helyzetekben is tekintsük kompetensnek magunkat.
- Érezzük azt, hogy jó és rossz tulajdonságainkkal együtt is szerethetőek vagyunk.
Márta és Melinda rávilágított arra, hogy minden életszakasz rejt lehetőségeket, haladnunk kell előre, ugyanis ha statikusak maradunk, megrekedünk, és egy idő után unalmassá válunk. A haladáshoz szükséges, hogy határainkat feszegessük vertikálisan is, úgy hogy az optimális legyen - a híres boldogságkutatót, Csíkszentmihályi Mihályt is idézve, aki elsőként állapította meg, hogy fontos, hogy a kihívás optimális legyen, sem túl magas, de túl alacsony se. Az előadás vége felé jó volt hallani a pszichológusnéniktől azt, hogy végül is a haladás belénk van kódolva.
Ezzel a beszámolóval is ugyanerre szeretnélek én is ösztönözni Benneteket. Ebben sokat segíthet az is, ha eljártok a Hurrá, hétfő! pszichoelőadás-sorozatra, olyan szakavatott írókat olvastok, mint a pszichorendelőktől előbb idézett Csíkszentmihályi, és ha szükséges, akkor pedig segítséget kértek szakemberektől is.
Végezetül én is a flow-atyját idézem:
Azok a gyerekek, akik élvezik a kihívások legyőzését, felnőtt életükben is keresni fogják a kihívást jelentő helyzeteket. Nagyobb valószínűséggel ragadnak meg új lehetőségeket, keresnek új módszereket, dolgoznak olyan feladatokon, amelyeknek nincs egyértelmű megoldása, és ösztönöznek másokat arra, hogy nehéz problémákon dolgozzanak. (Csíkszentmihályi Mihály: Életre hangolva)
Életünk legszebb élményei nem passzív, befogadó, ellazult állapotban érnek bennünket - noha az ilyenek is lehetnek élvezetesek, ha keményen megdolgoztunk értük. A legszebb pillanatok általában akkor következnek be, amikor valaki testi vagy szellemi teljesítményét megfeszített akarattal a végletekig fokozza, hogy véghezvigyen valamilyen nehéz, de fontos feladatot. A tökéletes élmény tehát olyasvalami, ami nem csak úgy megtörténik velünk, hanem inkább mi hozzuk szándékosan létre. (Csíkszentmihályi Mihály: Flow -Az áramlat)
Ha tetszett ez a bejegyzés és szeretnél értesülni a legújabbakról, iratkozz fel hírlevélre (dorniko@gmail.com-ra küldj egy kérést ("hírlevelet kérek"). Csatlakozhatsz a facebook-oldalhoz is!